Vannak olyan filmek, amik álomgyárban készülnek, és álmokról szólnak: olyan világot mutatnak, amilyennek az alkotók szeretnék látni a miénket. És vannak olyan filmek, amik a csúnya, vigasztalan valóságot mutatják meg - és azt, hogy az mégis milyen kedves, humoros és romantikus tud lenni. A Moszkva, Belgium ez utóbbi kategóriába tartozik.
A címről fontos tudni, hogy az orosz fővároshoz semmi köze: Moscou jelen esetben nem más, mint Gent egyik prolinegyede, ahová állítólag pár száz éve kozákokat telepítettek, és rajta ragadt a név. Ennek sok jelentősége nincsen, de ne várjon senki hagymakupolákat, pópákat és cirill betűket - a lakótelepi élet részletes bemutatását annál inkább, a munkahelyi gürcöléstől és a napi bevásárlástól kezdve a gyereknevelésen át az ágyak titkaiig.
Matty középkorú családanya, akit éppen elhagy a férje. Romokban az amúgy sem épp színpompás élete - amikor egy baleset során összeismerkedik egy kamionsofőrrel. Egymásnak ugranak, egymást hibáztatják - aztán egymásba szeretnek. Persze, ez nem megy ilyen egyszerűen, pláne, hogy ott van a család, és a vetélytárs hírére igencsak érdeklődő férj...
Középszerű történet, középszerű emberekről - de egyáltalán nem közepes igényességgel megcsinálva. Sikerült elérni, hogy mindent valóságosnak érezzünk, hogy a film minden percéről elhiggyük, hogy ez pontosan így történt. Ennek a célnak rendelték alá az operatőri munkát, ezért szerepelnek kvázi ismeretlen színészek, akik ennek ellenére lenyűgözőek, egytől egyig - pedig ebbe a gyerekszereplőket is bele kell érteni.
Általában, amikor a művészek a valóságot dörgölik az orrunk alá, undorodva elfordulunk, mert rádöbbentenek arra, amit nem akarunk tudomásul venni. A csodálatos az, hogy a Moszkva, Belgiumnál erről szó sincs - látjuk persze, mi rejlik az belga alsó-középosztály élete mögött, de azt is látjuk, hogy hogyan tudják a körülöttük tátongó szakadék ellenére napról napra tovább élni az életüket. És a túlélés eszköze náluk is ugyanaz, mint nálunk: a humor, a többi ember és a szeretet.
Persze ez csak az én romantikus megfogalmazásom: a rendező, Christophe van Rompaey ennél sokkal finomabban mesél - éppen ezért tud hiteles maradni. Éppen ezért nem értettem az utolsó jelenetet, ami konkrétan a drámára volt kihegyezve. Addig is volt benne dráma, természetesen - mint ahogy mindenkinek az életében. De az utolsó pár percet színpadiasnak, erőltetettnek, művészkedőnek éreztem, és egyszerűen nem értem, miért kellett ezt még hozzátenni. A katarzis így is-úgy is meglett volna, de ebben a lezárásban felborult az addig igen pontos egyensúly, és egyszerűen erőltetetté vált a befejezés.
Ennek ellenére egy nagyon okos, kedves és jól eltalált filmről van szó - nem csoda, hogy sorra gyűjti a fesztiválok díjait.
