A vászondémon visszatér...

Már rég szerettem volna egy szép szerelmesfilmet nézni a moziban. Ahol a szereplők gyönyörűek, tavasz van vagy tél, (mindegy) és egymásba szeretnek, nincs horror és gépesített vágóhíd, csak nagy érzelmek. Jó, tudom, hogy majd jönnek a cirkuszok, de ne legyenek nagyok, és béküljenek ki. Hát így mentem lépre, amikor az Álmaim asszonya című filmre beültem. (Írta, rendezte: Nicholas Kazan.) Pedig tudhattam volna, hogy a cím is, meg a két szép ember is (James Spader, Mädchen Amick) csak csali, és hogy előbb-utóbb valami rémség fog kiderülni.
Nem akartam tudni: az ember manapság úgy ki van éhezve egy kis szentimentalizmusra, hogy ilyen elvakultan vesz mozijegyet. No és a film is ravasz: egyetlen jellel sem sejteti, hogy itt belegebedsz a bámészkodásba. A fiú (természetesen jól menő építész) és a lány véletlenül találkoznak ­ ahogy illik. Aztán némi bekerítő akció után végre egymásra találnak, ízléses (fergeteges) ölelkezés. Esküvő (gyanús), gyerekek (minden rendben).
Még az sem zavar, hogy jönnek a furcsa telefonok, meg hogy a nő néha kétértelműen viselkedik. Hol nincs ilyesmi? A pasi kicsit féltékeny. Aztán talál egy hotelszámlát.
Mert hogy a hitelkártyáról havi kimutatást küldenek, és azon minden fel van tüntetve, mit vásároltál, hol, mikor, mennyiért vacsoráztál és ­ istenem ­ miért mész szállodába ilyen kártyával...? Modern életünkben ez a plasztikkártya pótolja a titkosrendőrséget:
minden lépésedről komputeradat van valahol, ami ­ a legrosszabbkor ­ mindig előkerül. Még jó, ha nem a hivatal babrál vele... Szóval most már a bizonyíték is fűti a féltékenységet, és elszabadul a pokol: a balhé, amelynek a vége, hogy a szép nő kap két pofont. (Nem kellett volna!)
Nem részletezem: ez a nő tiszta mache ­ minden szava mese, konfabula. Üsse kő, ez is velejár. Csakhogy a szerelem is ilyen előre kitervelt manőver volt: kinézte magának ezt a pénzes pasit, aztán bezsebelte és most meg akarja kopasztani. A szállodai számla, a házi verekedés is a Nagy Terv része. A nő provokálta az egészet, hogy aztán a pofon nyomaival rendőrségre mehessen, a pszichiáter a tanú, minden terhelő bizonyíték eltüntetve és a pasit ­ életveszélyes fenyegetésért ­ becsukják a diliházba. Szegény srácnak nincsenek bizonyítékai, csak hadonászik, ­ jogállamban ezzel nem él meg. A végét nem mondom el, csak annyit, hogy a happy end ­ amire vártam ­ elmarad. Már Hollywood sem a régi.
Régi viszont a sztori: valamikor a háború előtt-után villogtak ilyen démonok a filmvásznon. Jó időre eltűntek, csak pasik csalták szeretőiket és feleségeiket ­ jól ráfáztak. Most végre itt a régi téma: a vamp, a femme fatale, aki kiszívja a véred, aztán eldob, mint egy kifacsart citromot.
Örök téma? Poros téma? Nem tudom, mert zabos vagyok, hogy csalódtam, szenti helyett horrorral etettek. De meg kell adni, hogy bár a film rossz, ez a démonlegenda ügyesen van kitalálva: igaz, hogy ez a nő egy szörnyeteg, de még a feministák sem szólalhatnak fel: végre a basaférfi is megkapja a magáét. Vagy fordítva: lehetsz akármilyen rendes szerető és férj, ha jön a démon, nem rúghatsz labdába. A film színe és fonákja lihegi az új korszellemet: elég volt a feminizmus hangoskodásából, a nők sem angyalok.
Szegény férfiak. (Hogy oda ne rohanjak!)