A két évvel ezelőtti Oscar egyik esélyeseként mutatták be A velencei kalmár adaptációját, aztán a premiert követően gyorsan feledésbe is merült az alkotás, s így némiképp érthető, hogy megkésve érkezett Michael Radford filmje a hazai mozikba. Vélhetően nálunk sem arat nagyobb sikert, mint Amerikában, pedig megajándékoz olyan jelenetekkel, amilyeneket ritkán látunk, különösen ebben az élményszegény évadban.
A velencei kalmár nem tartozik Shakespeare legerőteljesebb darabjai közé. A drámaíró ezúttal is hozott anyagból dolgozott, s a korabeli olasz novellából merített velencei történetszál csak írói önkénnyel kapcsolódik a Belmontban játszódó anekdotához, amit viszont a Gesta Romanorumból kölcsönzött. De ha elfeledkezünk a szerkesztésmód egyenetlenségeiről, rácsodálkozhatunk a shakespeare-i világ teljességére, ami most is színpadként jelenik meg, melyen "eljátsszuk szerepünket". Antonio, a címszereplő saját bevallása szerint a búsat játssza, Gratiano, a barátja a bolondot, de felvonul a dózse és a szolga, a marokkói herceg és a komorna, a dúsgazdag hölgy és a nincstelen fiatalember, és persze Shylock, a drámairodalom emblematikus figurája.
Tolsztoj írja a Shakespeare-drámákról, hogy épeszű ember nem beszél úgy, mint a hősei, s csak nagyszerű színészek hitelesíthetik a figurákat. Ne bocsátkozzunk vitába a nagy orosz íróval, inkább szögezzük le, hogy Michael Radford megtalálta azt a színészt, aki megfelel a tolsztoji kívánalmaknak. Al Pacino alakítja Shylockot. Nem elsősorban a megalázott, majd bosszúért lihegő zsidó uzsorást látjuk a vásznon, hanem azt az embert, akinek alapvető metafizikai problémája van a világgal. A bírósági tárgyaláson Shylock ragaszkodik a szerződésben foglaltak betartásához, azaz ki akar vágni egy fontnyit az adós, Antonio "szíve tájékáról". Shakespeare még szerzői utasításként sem merte beírni a darabba, amit Al Pacino művel a tárgyalóteremben: feni a kését. Az elmondva bombasztikusnak ható jelenet a maga konkrétságában is jelképes értelmű. Ki kell vágni az ember szívét, mert mindenről az tehet. Miatta hagyta el, sőt lopta meg Shylock lánya az apját, hogy hozzámenjen egy keresztény pernahajderhez, a szív az oka annak, hogy Antonio minden vagyonát elvesztette, a szív a felelős azért, hogy a zsidót uzsorásnak nézik, és hogy a világ nem a szerződések és törvények paragrafusai szerint működik. A szívet azonban nem lehet kivágni, s a történet - beleértve az emberi történelmet is - a szív tragikomédiájaként folytatódik tovább. Al Pacino remekel abban a keserű felismerésben is, hogy a törvények betűje sem biztosítja a világ rendjét, minden csak olvasat és értelmezés kérdése...
A színmű és az adaptáció talányos és erőteljes nyitómondata Antonio szájából hangzik el: "Nem is tudom, mért vagyok szomorú." Jeremy Irons mindvégig tartja magát a kijelentéshez, s nem csak ő tehet róla, hogy sokkal többet nem tudunk meg a figuráról. Annyit azért érzékeltet, hogy az önzetlen baráti segítőkészség csak a világból való kiábrándultságot álcázza.
Az előzetes beharangozó a feldolgozás erőteljesen meleg voltát hangsúlyozza. Néhány utalás és gesztus - elsősorban Joseph Fiennes részéről - történik a filmen arra, hogy a férfibarátságot, Antonio és Bassanio (Shakespeare-nél még rokoni is) kapcsolatát homoszexuális vonzalomként is érthetjük. A komikum klasszikus forrásáról, a női szereplők férfiruhába öltözéséről gondolhatjuk azt, hogy a nemi szerepek viszonylagosságát hivatott jelezni. Szerencsére Al Pacino nem engedi, hogy rajta kívül másról is szóljon a film. Érte érdemes megnézni a szépen fényképezett, a korai barokk festők látványvilágát idéző Shakespeare-adaptációt.
