Hitler kaputt!

A '45 utáni időszakot természetesen a győztesek diadalittas filmjei, afféle heroikus háborús eposzok uralták. Az olaszok neorealizmusa (pl. Németország, nulla év, Róma, nyílt város, stb.), mely a háború utáni valóság minél pontosabb megfogalmazását tűzte ki céljául, csupán egy igen fontos, ám mindössze egy szűk intellektuális kört érdeklő stílusirányzat maradt. A németeknél elég sokáig kvázi tabu volt a második világháború történéseinek feldolgozása. Ők is jobbára a Navarone ágyúit, a Leghosszabb napot és társaikat nézték (az ország keleti, kommunista irányítású részében pedig ezek szovjet megfelelőit). Aztán ahogy kifutottak a hősies háborús eposzok, megjelentek a különféle zsánerek, háborús krimik, akciófilmek, a háborús komédiák, vagy olyan bizarr, abszurdba hajló hangvételű, művészi igényű dolgozatok, mint A 22-es csapdája. Ez utóbbi már kísérletet tett a háború egyfajta magasabb igényű, globálisabb meghatározására, messze túllépett az események, illetve háborús történetek többé-kevésbé hiteles elmesélésén. Igen érdekes, hogy talán a legnagyobb borzalomról, a holokausztról viszonylag sokáig nem készültek filmek... Ez is csak azt mutatja valószínűleg, hogy mennyire nehéz szembenézni a háború igazi, torz, borzalmas, semmi emberit, semmi hősiest nem mutató arcával. Az olaszok neorealista hagyományain nevelkedett orosz(szovjet) filmesek kezdtek talán először nyíltan beszélni erről a torz arcról filmjeikben, illetve a nyolcvanas évektől megjelenő német második világháborús filmek martak bele először mélyen e témába. Az igazán érdekes, valódi mondanivalóval bíró filmek jóval a háború befejezése után, nagyjából az elmúlt húsz évben születtek meg. Legutóbb például ez a német-angol-ausztrál koprodukcióban készült Lore.

[img id=476388 instance=1 align=left img]Anyátlanul, apátlanul

A film egy, a háború utolsó napjaiban fogságba esett német náci tiszt családjáról szól, akiket anyjuk egy eldugott schwarzwaldi faluba vitt a minden bizonnyal bekövetkező bosszúhadjárat elől. A szülőket rövidesen letartóztatják, a három kisfiú (egy ikerpár és egy csecsemő), valamint náluk alig idősebb nővérük a 17 éves Lorera (Saskia Rosendahl) marad. A film valójában egy külső és belső roadmovie. Lore a náci eszmék bűvöletében nőtt fel, felnézett szüleire és Hitlerre, feltétel nélkül hitt bennük. A kisebb gyerekek is őszinte szeretettel viszonyultak valójában háborús bűnös szüleikhez, még a háború alatt is jólétben, gazdagságban éltek, ezért megdöbbentő volt számukra a szembesülés a vidéki, egyszerű németek nyomorúságával, a szinte letargikus közönnyel, az éhezéssel és az életösztön vezérelte önzéssel. Szüleiket elvesztve, Lore a hamburgi nagymamához viszi a gyerekeket. E hosszú, 900 km-es úton tapasztalják meg a háború sújtotta, szövetségesek által szétszabdalt Németország valódi arcát – ez gyalogos menekülés képezi a film effektíve cselekményét. Lore és a gyerekek közben többször is drámai helyzetbe kerülnek, melyből egy hozzájuk csapódó, zsidó útlevéllel rendelkező fiú (Thomas – Kai-Peter Malina) segíti ki őket, a még mindig hithű náci Lore legteljesebb elképedésére, és kezdeti merev ellenkezése dacára. Az út során azonban a szűkszavú, de határozott és életrevaló fiúhoz egyre közelebb kerül, Loreben megváltozni kezd minden, mit addig megtanult, amiben addig hitt. Ez a film belső utazást jelentő rétege.

Hatás-ellenhatás

Az ideológiáktól, téveszméktől feltüzelt és háborúba űzött vesztesek sorsáról mesél minden naturalisztikusan ábrázolt borzalma ellenére tipikusan női, lírai filmjében az ausztrál Cate Shortland. Minden gyűlölet, minden rosszakarat visszacsap előbb-utóbb a gyűlölködőre, ez alól nem mentesít semmi sem. Sem a gyermekien tiszta hit, ha az rossz felé irányul, sem a biztosnak hitt tudás, semmi. A fizika alaptörvényei érvényesek társadalmi kontextusban is. A kissé durvára, élesre, szilánkosra vágott filmben szuggesztív, szinte személyes képi világban, éteri zenei környezetben, de stabil, szerves egységként jelenik meg a kétféle, külső és belső utazás. Saskia Rosendahl eszköztelenül, csupán tekintetével, tétova gesztusaival lopja bele a nézőt Lore figurájába. Szinte szavak, hosszú, zaklatott vagy szenvedélyes monológok nélkül éljük át egész addigi életét a feje tetejére állító dilemmáit, s mindazt a borzalmat, amit át kellett élnie neki és testvéreinek. Eközben a nélkülöző, szétbombázott, megszállt országon átkelve a saját szemünkkel is látjuk a háború szörnyű nyomait, melyek minden fizikai romboláson túlmenően, az emberek lelkében okozott soha helyre nem hozható pusztulást. Kontrasztként zöldellő, virágos rétek, lankás dombok és vadregényes völgyek, madárcsicsergés, hajnali harmatban csillogó levelek és ébredező pillangók hirdetik a természet emberfeletti, teremtő hatalmát...

Kinek ajánljuk?
- A valódi háborús drámák iránt érdeklődőknek.
- Akik szerint Hitlernek igaza volt.
- Akik szerint Hitlernek nem volt, nem lehetett igaza.

Kinek nem?
- A háborús dráma alatt fegyverropogást, látványos csatajeleneteket és bátor tekintető hősöket értőknek.
- Gondolkodni már nem hajlandó, "csak" nézőknek.
- Azoknak, akik szerint nincs édesebb a bosszúnál.

9/10