Sorozatgyilkos garázdálkodik Chicago utcáin. A mindenre elszánt zsaru a gonosztevő nyomába ered. Halálos játszma veszi kezdetét. Ezek az unalomig ismételt mondatok ezúttal a Leskelődő című színes szélesvásznú rémmese kapcsán kerültek újból a programfüzetek lapjaira. Ismerős színészek, ismerős klisék, egyhangú rettegés azoknak, akik annyira gyenge idegzetűek, hogy még Keanu Reevestől is megijednek.
Vannak ugyebár ezek a pszichopaták. Szemükbe húzott fekete kapucnis dzsekiben lesnek elhagyatott parkolók mélyén ártatlan áldozataikra. Szőke kék szemű lányokat rabolnak el, hogy aztán beteg elméjük perverz látomásai alapján kínozzák és megbecstelenítsék őket, míg a szerencsétlen nő az elviselhetetlen fájdalmak közben el nem vérzik. Na és persze üzennek az őket üldözőknek: mindenfajta fifikás feladványokat küldözgetnek a nyomozás vezetőjének, hogy izgalmat és veszélyt csempésszenek az amúgy unalmas rendőri munkába, hiszen nem is igazi sorozatgyilkos az, aki nem ápol baráti kapcsolatokat a hivatalos szervekkel. A Bárányok hallgatnak óta ráadásul minden valamirevaló mozirajongó tudja, hogy középkorú, fehér férfi alakjában járnak közöttünk megfelelő préda után kutatva.
Nincs ez másként a habkönnyed nyári vígjátékok és szerelmesfilmek közé befurakodott Leskelődőben sem. Egy FBI-ügynök Los Angelesből Chicagoba menekül a munkahelyi stressz elől, de utolsó lezáratlan ügye követi Al Capone és Ross doktor városába is. Az új díszletek között minden eddiginél betegebb játék kezdődik: a gyilkos minden reggel elküldi a következő áldozat fényképét postán a pánikrohamokkal küszködő nyomozóhoz, akinek csak huszonnégy órája van arra, hogy megtalálja a nyüzsgő metropoliszban rendőri segítség nélkül halálra ítélt nőt.
A jelentéktelen részletekre az alkotók nem pazarolták a nyersanyagot. A nézők ezért nem tudhatnak meg semmit a gyilkos motivációiról, az elméjében tomboló, gyilkolásra buzdító pokolról, az őt ért lelki sérülésekről. Csak a nyomozó és a sorozatgyilkos közt feszülő érzelmeket, az egymásrautaltságban már-már barátsággá növő kapcsolatot ismerhetjük meg alaposan. Ez a sablonos és hazug lelki szál, és a nagyvárosban jelentéktelenségükben elvesző nők utáni hajsza azonban nem elegendő egy kilencven perces mozifilm elkészítéséhez, ezért a rendező, Joe Charbanick egy adag divatos zenével volt kénytelen feldúsítania a gyengécske történetet.
A kliprendezőként többek közt Coolio, Ice Cube, a Sonic Youth és a Soul Asylum dalait képekbe öntő első filmes zenei betétekkel és látványos kameramozgásokkal pótolta mindazt, ami a cselekményből kimaradt. Lélekábrázolás helyett Portishead videót kapunk, míg az üldözési jeleneteket az indusztriális zene Kozsója, Rob Zombie pörgeti fel. A filmbe ágyazott klipek ráadásul nagyon látványosak, csak a folyton közbepofázó szereplők és az állandóan továbbgördülni akaró cselekmény zavarja egy kicsit a zeneélvezetet. A film igazi mélypontja azonban Keanu Reeves alakítása. Színészi játéka a sorozatgyilkos szerepében szürke és lapos, ráadásul a Mátrixszal visszatérő szupersztár annyira meghízott, hogy egyesek digitális trükkre gyanakodnak. A színész vizuális ámokfutásának csúcspontja az a táncbetét, amely a film elején és végén is feltűnve szinte fizikai fájdalmat okoz a nézőnek.
A fentiekből is kiderülhet, hogy a rendező gondoskodott arról, hogy a Hollywoodban tomboló divatnak megfelelően a történet egy kicsit felforgassa a tér és az idő unalmas linearitását. De ez a fejletlen dramaturgiai játék nem több, mint aprócska pofon a posztmodern szarnak. Az elhibázott rendezést még a tökéletes tömegtermékek előállítására szakosodott Michael Chapman fényképezése, vagy a néhol apró részleteikben felragyogó színészi alakítások sem tudták megmenteni. A Leskelődő így filmnek túl vázlatosra, videóklipnek meg túl hosszúra sikerült.
