Igazán furcsa film ez a FIFA-film. Noha egyértelműen érezhető rajta a világszervezet kommunikációs szándéka, XX. századi történelmi tablója háborúkkal, eszmékkel, benne az emberi tulajdonságokkal pazar képét adta egy igazi történelmi filmnek. Szépiahatású, könnyes szemű történetmesélése így egyszerre érezhető sok pénzbe kerülő propaganda mozinak és hős mesének nagy példázattal.
Már egy jó ideje, mondjuk azt, néhány évtizede erősödő tendencia az egyre komolyabb vizualitás, amely minden labdarúgó VB közeledtével érezhető, és amely az internet és a csúcstechnika széles elterjedésével egyre inkább felgyorsult. Nemcsak a futballközvetítések lesznek egyre inkább filmszerűek mind több beállítással, profi filmes vágással, olyan drámai atmoszféra megteremtésével, ami a filmek sajátja. Az egyre művésziesedő, filmszerűbbé váló reklámok is mutatnak némi kapcsolódást. Ezt a vizuális szemléletmódot látni leginkább A közös szenvedély című film korszakokat összekötő jelenetében. A FIFA, vagyis a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség 110 évét bemutató moziban egy-egy korszak váltásakor egy klipszerűen megvágott, majd jelenetekre szaggatott kis etűdöt kapunk a névtelen futballhősökről, grundon focizó fiúkról és egy lányról, valószínűleg valahol Dél-Amerikában, bár tulajdonképpen mindegy is. Ez a szegény környéken játszódó színtiszta futball klip esszenciálisan adja a film lényegi gondolatát: a futball, és ezen keresztül, a világ mindenkié, élete döntései mindenki saját kezében kell, hogy legyenek.
Az elmúlt 110 év három nagy személyiségének tevékenységét mutatja be a film egy sportág felemeléséért, de benne talán mindig a világ megjavításának szándékával. Kis politikusok tehát Jules Rimet (Gérard Depardieu), Joao Havelange (98 évesen még mindig él; Sam Neill) és Sepp Blatter (Tim Roth), aki a mostanában felzúduló oly sok kritika ellenére még mindig vezeti a szövetséget. Ő a negyedik elnök 110 év alatt… Rajtuk keresztül pedig meglátható az egész XX. század: a két világháború veszélye a sportágra, a később megjelenő üzleti szempontok, a női egyenjogúság, a feketék, egyéb földrészek, a teljes körű világjelenlét megteremtése. Mind-mind olyan szempont, ami leginkább az adott korszellem tulajdonsága, a vásznon megjelenő három főszereplő azonban megérezte és kiaknázta ezeket a trendeket. Ne aggódjunk tehát, sosem minden alap nélküli egy nagy szervezet világbékére és -jobbításra való törekvése, és azért ezeket óvatosan megpedzegeti a film is, bár nem nyúl könyékig botrányokba.
Frédéric Auburtin filmje mögött rendesen lehet sejteni a pénzt: több országban és időben játszódó, gyakran komoly tömegjeleneteket felvonultató múlt századi kosztümös film, amely kapcsán éppen ezért sajnos néha lehet érezni a kreativitás hiányát. Olyan ez, mint a tévében látható főzőműsor, amiben minden szépen ki van készítve, ott van a kamera előtt a szakács, így hát nincs nagyon más tennivaló, mint összeönteni az alkatrészeket, tudjuk, mit szeretnénk: a világ egyenlő és mindenkié, a tolerancia győztesen hagyja el a pályát.
Nem szívesen teszem, alapvetően, mert alapvetően szórakoztató 110 percen van túl az, aki feláll a moziszékből, de arra azért senki se számítson, hogy a meglengetett mosatlan szennyes ellenére nem a lelkesedéstől piros arccal fog gondolni egy nagyszerű szervezet világjobbító szándékaira.
