Nyertes csapaton ne változtass

Wright 2005-ben az év felfedezettje lett a BAFTÁn – micsoda véletlen – egy másik klasszikus, a Büszkeség és balítélet feldolgozásával. Már akkor is merész volt, hiszen a legendás, a chicklitbe is bevonuló BBC-s sorozattal elég nehéz volt konkurálni, de a Nagy Truváj sikerült. Igaz, a közönség akkor is az egykori nagy kettőst sírta vissza, hiszen Jennifer Ehle-t és Colin Firth-t nehéz túlszárnyalni. De Wright megpróbálta, mégpedig úgy, hogy az akkor már sikeres Knightley mellé beválasztotta Matthew Macfadyent Darcy-nak, aki akkor még szinte csak BBC-s minisorozatokban játszott. Aki látta akkor MacFadyent, az igencsak meglepődik, ha megnézi a mostani Wright filmet. Mert a színész itt homlokegyenest az ellenkezőjét hozza, mégpedig nem is rosszul – gyakorlatilag ő menti meg a filmet. Knightely a címszerepben domborít, és nem is lenne rossz, ha nem menne éppen a tévében a Doktor Zsivágó, amelyben Laraként pont ugyanilyen, max. a hajszíne és a széles szemöldöke különbözteti meg a két karaktert.

És persze ott van az angol színjátszás krémje: kicsik és nagyok, ismertek és mozivásznon kevésbé ismertek. Elsőként is Vronszkij, akit Aaron Johnson alakít. Az egyébként sem túl férfias fiatalemberből olyan súlytalan, lenszőke metroszexuális fickót "gyártott" a filmes gépezet, hogy az első pillanatban teljesen érdektelenné válik az egész. Jude Law Kareninként sokkal szexibb, még akkor is, ha bozontos szakállat visel, és erős kopaszodását még ki is hangsúlyozzák.

[img id=418407 instance=1 align=left img]A koncepció

A sztorit mindenki ismeri: Lev Tolsztoj története klasszikus szerelmi háromszög, egy szerelem nélküli házasságban vergődő asszony küzdelme a jogért, hogy szerelemből házasodhasson vagy legalább élhessen egy férfival, akinek egyenrangú társa lehet, aki viszont képtelen a kor társadalmi elvárásai alól kibújni, és legszívesebben menekülne a társas magányból. A vége Anna öngyilkossága, erős morfiumos befolyásoltság alatt.

Itt azonban egészen másról van szó: a látvány olyan, mintha a Bolsojba csöppentünk volna, a színfalak mögé. A színházi elemek és a színpadiaskodás folyamatosan elő-előbukkan. Az egész főúri osztály mintha folyamatosan színházat játszana a filmben: a táncok szinte nevetségesen részletezőek, a klasszikus emelésekkel, tütüszerű szoknyákkal, idióta ruhákkal, fehér egyenruhákkal – egyfajta álomvilág ez, amelyben Anna nem találja a helyét. Egyetlen valóságos figura létezik, Levin, akinek tényleg van köze a valósághoz, hiszen saját izzadsága árán, a földet túrva jut egyre előrébb. A rendezői koncepcióban szinte ő az egyetlen, aki nem díszletek között él – kivéve akkor, amikor veszi magának a fáradságot, és beleszeret Kittybe. Ekkor neki is alkalmazkodnia kell, megkapja a szmokingját, a beretválást, a nyakkendőt és a kemény gallért – de ettől még kilóg a mesterkélt társaságból.

Nagyszerű koncepció ez, és némileg meg is magyarázza, hogy a rendező miért gondolta úgy, hogy elő kell vennie ezt a művet. A kivitelezéssel itt-ott bajok vannak, néha nem következetes, de nagyszerű a gondolat, csak díjazni tudjuk. A koncepciónak eredetileg az is része volt, hogy a szereplők orosz akcentussal beszéljenek – ezt később Wright elvetette, viszont az maradt, hogy a tömegjelenetekben az alsóbb osztályok oroszul beszélgetnek, és ez egészen különös atmoszférát teremt.

Őrület

Bármely Anna Karenina-feldolgozás sarkalatos pontja a címszereplő lelkiállapotának illusztrálása. Wright azzal, hogy Johnsont így elnőiesítette, már az elején állást foglal: Anna nem egy egyenrangú félbe szeret bele, bárki, aki elég csini és fehér egyenruhát visel, elcsavarta volna a fejét. Hogy éppen Vronszkij jött szembe, nos, az pech, hiszen a fiatalember meglehetősen csélcsapnak állíttatik be, nincs kétség afelől, hogy miután Anna a vonat elé vetette magát, gond nélkül választ magának egy gazdag örökösnőt, és ezzel nemcsak az anyagi helyzetét stabilizálja, de a megboldogult Annával kapcsolatos pletykákat is egyből elhallgattatja.

Anna morfiumfüggősége egyszerre súlytalan és didaktikus a filmben: az üvegcse túl sokszor látható közelikben, sőt, maga a felirat is szinte kiszúrja a szemünket. Ennek ellenére Knightley párszor ül zavarodott tekintettel az ágy szélén, ennél többet nem kapott Anna betegsége a filmtől.

Mindent egybevetve

Az Anna Karenina egy látványos film, amely nem ás túl mélyen Tolsztojba, inkább halad a saját medrében – felhasználva egy ismert történetet. Hogy ez jó vagy rossz? Ki-ki döntse el saját maga.

Kinek ajánljuk?
- Aki szereti, ha egy filmen belül kavarognak a műfajok.
- Aki szeret bepillantani a színházi kulisszák mögé.
- Aki el bírja viselni Keira Knightley-t egy újabb naivaszerepben.

Kinek nem?
- Akinek a Sophie Marceau-s változat bejött.
- Aki utálja a habosbabos-jelmezes filmeket.
- Aki imádja Tolsztoj regényét.

7,5/10