Pedig Petőfi megmondta előre (s hát ez a legnagyobb költők legfőbb sajátja, előre megmondják) - feltesszük, a megfogadási százalék miatt nevezik őt a puszta költőjének.
Szóval a tizenkilencedik század harmincas éveinek vége felé járunk, Magyarországon. Ősz van, de még mennyire, sárga leveleken lépkedünk, ránk borul a barna meg a zöld, az egész lombhullató műsor tiszta horror - Máthé Tibor kamerájának bizonyára nagy hasznát vennék bármelyik képeslapgyártó melléküzemágban, ám a mozival kapcsolatban vannak bizonyos kételyeim. Takaros kastélyban percegnek a mélyen korabeli figurák, mozdítanák elő a haza üdvét és mérsékelten sikeresnek mondható szerelmi életüket, míg a világ rohan, fejlődik, tágul. E tágulat kútforrása pedig a ködös Albion - vasút, robbanóanyagok, világútlevél: pontosan tudja ezt (kábé Roland Curwich-Christian Kohlund óta - ha reá senki sem emlékszik méltán, említhetnénk a Hídembert) mindenki ebben az országban; bár úgy tűnik, mintha Zalaegerszegen kicsit jobban számon tartanák.
Nos, hazánk jeles színészeinek (Cserhalmi György, Derzsi János, Nyakó Juli, Dörner György) elővezetésében a következőképp néz ki a hondüh és szerelmi élet: beállunk támadóállásba, veszünk egy nagy levegőt, s egy szuszra kivágunk valami mondatfélét, de olyat, amit ember hasonló szituáción (lámpák, hátramozdítók gyűrűje) kívül az életben soha; mindeközben ügyelünk gondosan, hogy arcunk semmiféle érzelemről ne árulkodjon, rémisztően merev maradjon, s kezünk max. hasmagasságig lendüljön (biztos az elfojtott szenvedélytől).
Kastélypark, erős lombhullás, Rátarthy grófné: Kedvesem, maga egykor más húrokat pengetett! A lombhullás fokozódik, Kalotaszegi, császári főtanácsos: Legyen a feleségem, vagy lovagoljunk ki iziben! Ökrös Csuli báró megbújva egy fa mögött, figyeli őket: A császár emberei mindenütt ott vannak, az ótvarba is! - szellent, s a fejére zuhan egy konténer lomb. A távolban a házigazda cigányért küld.
Ugyanakkor a film végére nagy vadászat készül, ami a hétköznapi magyar hagyományokban pont olyan, mint a világ mozijában a zuhanyzó - vagy Csehovnál a falipisztoly (Puskinnál nyilván a puska). A vetítés előrehaladtával egyre erősödik a kétség, vajh nem tévesztettük-e el a házszámot, és véletlenül nem egy nyolcvanas években forgatott csehszlovák mesefilmhez van szerencsénk a vasárnap délelőtti műsorsávból (azok közt is van olyan, amiben a császár ellen küzdenek a szabadságért, legfeljebb kevesebbszer használják benne a függetlenség szót, ám épp így csókolódznak). Ez ugyan kínos kicsit, de amikor elmúlik az érzés, amikor megbizonyosodunk, hogy nem erről van szó, még rosszabb lesz. A nézőt önti el a szégyen.
A Vadászat angolokra egy filmes eszközökkel rögzített, sajnálatosan unalmasra, egydimenziósra sikerült deklamálóbajnokság - feltételezhetően abból a megfontolásból kivitelezve, hogy: Ja, csináljunk filmet! Mert az csak úgy megy. Hiába kiáltotta tehát a puszta költője, hogy ne fogjon senki könnyelműen. Mér' ne?
