Többszörösen nehéz helyzetben született meg az Operettszínház legújabb produkciója, az Abigél. No, nem azért, mert nehéz lenne Szabó Magda klasszikusát bárkivel megszerettetni, hanem mert nem könnyű megfelelni sem az író kvalitásának, sem a műből készült tévéfilm örökségének.
Talán utóbbinak nem is kell, ám azt nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy annak képsorai akaratlanul is bevillannak - főleg, ha az árkodi diákok ugyanolyan ruhában, pongyolában és tarisznyával rohangálnak a színpadon, mint amilyenben a Zsurzs Éva rendezte 1978-as filmben. Kőnig tanár úr hosszú, csíkos sáljáról már nem is beszélve.
A musicalt a Tháliában játsszák. Hogy ezt akusztikailag mennyire sínyli meg a darab, nem tudni, mivel a zene és az ének szinte végig ugyanazon az elviselhetetlen hangerőn dübörög. Az ugyanis egy dolog, hogy Ko csák Tibor meglehetősen egysíkú, ki számítható zenét írt, a másik, hogy valami rejtélyes oknál fogva egész idő alatt nincs egyetlen szépen felépített ívű dallam sem - mintha kizárólag a fortét és annak fokozatait ismernék a zenészek és az énekesek. Ám utóbbiakkal mégsem ez a legnagyobb baj, hanem, hogy legtöbbjüknél hiányzik a színpadi jelenlét, a színészi játék. Az ezüsthajúvá varázsolt Csonka András nem érzi (nem érti?) Kőnig szerepének lényegét, a lefúrt lábbal álló Balikó Tamás pedig mintha memoritert mondana fel Torma Gedeonként, ráadásul néha hibásan. Földes Tamás Vitay tábornoka súlytalan, Kalmárként Homonnay Zsolt jellegtelen, Kuncz Feriként Mészáros Árpád Zsolt komolytalan.
A darabot a nők mentik meg. A matulás lányok jók, hangban és mozgásban is erősítik egymást, jeleneteik kedvesek, vidámak, pontosak. A Ginát játszó Vágó Zsuzsit énekesként és színészként is külön dicséret illeti, ám a diadal kétségtelenül Udvaros Dorottyáé. Övé, aki mindig úgy lép színpadra, hogy az első pillanatban azt érezzük, Ruttkai Éva tért vissza a filmből, de csak azért, hogy átadhassa helyét Udvaros elragadó, lehengerlő, csupa szív, ugyanakkor a végtelenségig elszánt Horn Micijének.
A Thália forgószínpadán gyorsan változnak a helyszínek, a történet sodró lendületű, Somogyi Szilárd adaptációja pedig többé-kevésbé hűen követi a regény szövegét. De valami mégis hiányzik az egészből. Talán az a többlet, ami Szabó Magdát, Zsurzs Évát és a megidézett színészóriásokat örökre feledhetetlenné teszi.
