Van egy ilyen truváj, eszköz, moziban használják, szerintem aki csak fele annyit jár moziba, mint én (miért is szaggatnám az istrángot), annak is a könyökin jön ki. Nos, hogy az ilyesmi Hollywoodban mennyire számíthat innovatívnak, arról talán elegendő adalék, hogy A Hídember című nekirugaszkodás is hasonlóval operált. Most meg ez a valamiért jó nevű amerikai erő, Barbet Schroeder. Bele a képünkbe, különösebb flikk-flakk nélkül, még arra se vette a fáradságot, hogy színezzen rajta egy kicsit.
Magának a metódusnak persze van előzménye, sőt történelme is: méthode classique, alighanem. Ismerjük meg!
Úgy kezdődik a film, hogy rögtön megmutatja a végét. A néző számára vadidegen rohadékok halomra lövik egymást és a berendezést, például. Homály van, vagy homálynak ható közeg, az arcok decens takarásában. Majd harsány főcím, és indul a lamúr a kályhától. A néző vagy úgy is elkésett az előadásról, és kólával, szakajtó pukikukival fölszerelve a hetedik perc közepén, mintha színházba jönne (végtére csak úgy falja a kultúrát), állít föl egy padsort, vagy másfél óra alatt simán elfelejti azt a pár kockát. Még rosszabb, ha nem. Ha végig fejben tartja, és azt lesi közben, hol egy baljóslatú jel, hiába: a plakát vagy a műsorújság volt az utolsó ilyen.
Nos, ma ennek a módszernek a némileg szálkásított változata forog közkézen. Mutatnak valamit a főcím előtt, de az nem a vége a mozinak, csak majdnem. Azután még jön egy (vagy több, na és) csavar, valami fejlemény.
Csak azért meséltem el, hogy tudjuk, mivel kell együtt élni, gondolom, menni fog. Meg azért is, hátha kiderül: mennyire egyedi műalkotást sodort megint elénk a konzumkényszer.
Sandra Bullock a magukat valamiért igényesnek hívő fiatalok és a nosztalgiázásra hajlamos középkorúak istennője (a férfi lakosságról beszélek). Ezek ugyanis azok, akik még arcra gerjednek, a náluk okosabbak már csak alakra, a vásárlóerő pedig a szappanfejű, szappantestű plazapéldányokra, ám ez Sandra vizsgálata szempontjából még összehasonlítási alapnak is mellékes, hiszen mondjuk ún. színészi eszközökkel ő sem nagyon rendelkezik, alkalmasint a vásznon kívül kamatoztatja azokat, amire viszonylag folyamatos keresettsége utal.
De én az abszintról akartam beszélni, az az írók itala, meg a festőké és a balett-táncosoké, minimum, bár én ismertem egy terményfelvásárlót (95-60-90), aki minduntalan összekeverte a legendás ital fogyasztóját az antialkoholistával. Szerintem nem kéne föloldanom: abszintes, absztinens, na ugye.
De ha már az összekeverés és a föloldás is szóba került, meg az írók, bevallhatjuk: ez korántsem a véletlen műve. (Barbet Schroeder műve, a véletlen jobbat csinált volna.) Képzeljenek maguk elé egy kortárs magyar írót, az ötven alatti eresztésből: abszintot rendel, mert olyan jó fej, és az sincs ellenére, ha fölismerik. Ez nem az üzengető rovat: a látott mozit próbálom modellezni. Pohár, kiskanál, kockacukor (mikor találták föl a kockacukrot, és Apollinaire szerette-e), író és öngyújtó is kerül (gyere, Zippo, hamm, bekaplak). Hogy mondják? Műmájer?
Középiskolások közt járunk, gyilkossági ügyben, mint Sandra, a nehéz múltú detektív, de szemben vele mi mindent tudunk. Speciel azt is, hogy ki írta A részeg hajó című verset, arról nem is beszélve, hogy hétvégéken a John Doe-ról szóló film úgy járkál a tévénkbe, mint slemil rokon anyám messze földön híres húslevesére.
Magyarul: félművelt tökfejek próbálkoznak valami vulgárpszichologizáló maszlaggal megetetni hasonszőrű balekokat (hétvégén 1090 HUF). De van itt még valami: egy epizódszerepben föltűnik Chris Penn (Csinicsávó Eddie egykori megformálója)! Az igen! Pontosan ugyanolyan rossz, esetlen és béna, mint a többi szereplő, és ez azért már teljesítmény: konkrétan elégtelen.
Egy minden szempontból elégtelen filmben.
