Kevin Jamest egy pillanat alatt meg lehetett szeretni A randiguruban. Eleven maflaságát, darabosságát, amely kiváló komikusi vénával és nagy szívvel párosult.
Úgy tűnt, hogy ő lesz Hollywood következő mackója John Candy és John Goodman után. Már csak az volt a kérdés, hogy esetleg drámai szerepekben is megmutatja-e majd magát. Úgy tűnik, ehhez egyelőre nincs bátorsága.
Mint ahogy ahhoz sem, hogy a melák, esetlen, magányosan csetlő-botló karakterét árnyalja valamiképp (legfeljebb mellékszerepekben, jelentéktelenül). És ami még rosszabb: az állandóság egyre rosszabb filmekben köszön vissza. Újra és újra.
A Férj és férj talán még megbocsátható lett volna, de a Pláza ásza vagy a Nagyfiúk már igazi kisiklás. Pedig az előbbiben már abszolút főszerepet kapott, vagyis már nem nagyon lehetett másra áthárítani a fiaskót. Vagy mégis: a gyönge forgatókönyvre, a lapos és többszörösen újrafelhasznált poénokra és szituációkra, az erőltetett ripacskodásra. A folyamat mélypontja a mostani alkotás, A gondozoo, mely méltán pályázhat az év eddigi legrosszabb vígjátéka címre, miközben minden idők legrémesebb állatfilmjei között is jó eséllyel indulhatna a Tök állat című "klasszikussal" együtt.
Lelketlen, sablonos, és átlátszó, mint az ablaküveg. Olyan, mintha a már említett Randigurut házasítanánk össze Doctor Dolittle-lel: beszélő állatok adnak párkeresési tanácsokat reménytelen főhősünknek. Csakhogy ami A randiguruban kimondottan szellemes volt és életszerű (egynémely "trükköt" még ki is lehetett próbálni a valóságban), itt elfogadhatatlan: szinte versengenek egymással a jelenetek, hogy végül melyik lesz a legkínosabb. A mackójárástól a varangypózig, az étteremben való pisiléstől a gorilla agyament vacsorájáig ível a kínálat, miközben kétségbeesetten kutat az ember a teremben, hogy ez vajon kinek lehet mulatságos.
Igazából csak azon csodálkozunk, hogy a szerelem szenvtelen tárgyát alakító Rosario Dawson hogyan csöppenhetett ebbe a katyvaszba.
Nem olvasta a forgatókönyvet? Vagy ennyire megbízott a nem túl nagy nevet szerzett Frank Coraci rendezőben, aki eddig jobbára Adam Sandler hátán kapaszkodott fel a könnyű kezű iparosok közé? Soha nem derül ki. Egy viszont biztos: ha Kevin James így folytatja, lassan olyan lesz, mint Rob Schneider, az agyatlan filmek koronázatlan királya. Ha feltűnik a vásznon a neve, csak legyintünk, smár fordulunk is el. Hiszen A gondozoo kimondottan bosszantó alkotás, olyan, amelynek már a langyos középszer is elérhetetlenül magasan van. Olyan, amit megjegyez magának az ember, és alig várja, hogy az alkotók átvegyék érte az ellen-Oscart, a filmipari citromdíjat, az Arany Málnát. Bár ehhez semmi sem lehet elég savanyú.
