Uwe Boll komikusan rasszista filmje azoknak szól, akik szerint a Taxisofőr jobb lett volna, ha ünneplendő hősként kezeli Travis Bickle-t.
Az Armie Hammer által alakított öntörvényű bosszúálló beállít egy kórházba, hogy meglátogasson egy számára teljesen ismeretlen nőt. A fickó nem udvariaskodik, még csak be sem mutatkozik. Megkérdezi a nőt, hogy mit szeretne, mi történjen azokkal a csúnya illegális bevándorlókkal, akik ezt tették vele. A válasz: igazságot akar. A névtelen férfi (az egyszerűség kedvéért hívjuk csak Citvignek) ekkor belekezd egy 4chanről kopipasztázott tirádába arról, hogy oké, de a hatóságok megbízhatatlanok, az igazságszolgáltatás koncepciója meg borzalmas, mivel olyan felháborító dolgokat igényel, mint a tanúvallomások tétele, a bűntény rekonstrukciója, no meg az ártatlanság vélelme.
Az amúgy is rommá traumatizált, szétgyógyszerezett nő ezután könnyek között adja meg magát a manipulációnak, és egyezik bele, hogy ez a szorulásos IRL shitposzter maga szolgáltasson igazságot a bántalmazóinak. A férfi ezután nem tesz fel további kérdéseket, amik segíthetnék a nyomozásban, hanem kisétál a kórházból, miközben fülhallgató nélkül, max hangerőn nézi a telefonján az őt ajnározó influenszerek videóit.
A nevetségesen felépített jelenet legergyább aspektusa mégis a következő: Hammer karaktere a film főhőse, akinek nézőként elvileg szurkolnunk kéne. Inshallah, nem lesz könnyű dolgunk.
Csak úgy történnek dolgok, na
Az illegális bevándorlók által elkövetett bűncselekmények ihlette Citizen Vigilante a kannibálos-zaklatós botránya miatt megszégyenült volt sztár főszereplésével készült, rendezője a világ legrosszabb filmesének oly sokszor kikiáltott Uwe Boll, premierjét pedig Elon Musk Twitter-profilján tartották, miután a német korhatárbesoroló-bizottság a gyűlöletkeltő, erőszakra buzdító tartalom miatt nem volt hajlandó karikával ellátni azt. Ha az előző mondat elolvasása után az volt az első gondolatod, hogy „Na, ez az én filmem!”, akkor köszönöm a kattintásodat, de be is fejezheted az olvasást, mert nincs miről beszélnünk. Ha viszont már nyúlsz is a fejfájáscsillapító után a fenti nevek említésére, akkor köszönöm, hogy itt vagy, és segítesz túltenni magamat életem egyik legkínosabb 90 percén.
Kezdjük a cselekménnyel, amit azért nem nehéz összefoglalni, mert gyakorlatilag nincs. A német rendező először lefekteti, hogy Európa gyakorlatilag a szétesés határán áll a migránsterror miatt, majd bemutatja főhősét, aki azzal tölti napjait, hogy véres igazságot oszt a nemi erőszak vádja alól felmentett tinédzsereknek, a bíróknak, a huligánoknak, meg úgy általában a csúnya színes bőrű embereknek. Az öntörvényűsködés Citvig vérében van: minden létező élethelyzetben kőkemény szigorral és intenzitással mondja a tutit, tesz rendet, hirdet ítéletet. Látunk egy jelenetet, amelyben egy kiscserkész meggyőződésével és egy érettségilázban égő tanárbácsi intenzitásával mond fel leckéket az állampolgári kötelességről egy csapat tininek, akik nem hajlandóak buszjegyet venni. Aztán jön egy hosszú, értelmetlen és nyálcsorgatós szexjelenet egy prostituálttal, amit azért szakít félbe a karakter, hogy a szobában lévő penészről ógjon-mógjon.
Kapunk egy adag bevágást is, amiben a forgatókönyvíróként is jeleskedő Boll még egyszerűbben és butábban magyarázza a hülyeségeit: vagy Citvig vagy a rajongói sütögetik el a kamerába nézve a legunalmasabb alt-rightos toposzokat. Az író-rendezőt viszont néha tényleg megszállja az ihlet, ekkor pedig a se-füle-se-farka monologizálás is majdnem élvezhetővé válik.
„Az emberi lények akkora birkák”, jelenti ki egy ponton. „Az univerzum egyensúlyt követel. A yinnek fel kell érnie a yanghoz”, zagyvál egy másik jelenetben. „Már tudom, mit értett Nietzsche azalatt, hogy a bölcsesség hegyének tetején magányos és hideg van”, sopánkodik egy következőben. Majd meglát egy csapat, társukkal erőszakoskodó kiskorút, és véresre veri őket, meg ripityára töri a csontjaikat.
A rendezés értelmetlen, a jeleneteknek se belső felépítésük nincs, de egymásra sem támaszkodnak, a rendező a cselekményszerűség idővonalát is teljesen zavarosan tálalja: ez főleg abban a háromnegyed órában zavaró és komikus, amiben a film egyetlen, rémgagyi akciójelenetét vezeti fel. Akaratlanul viccessé válik még egy bíró elrablásáról és meggyilkolásáról szóló szekvencia, amelyben mellékesen a filmtörténet legbizarrabb autóbalesete is megtörténik. Az ilyen pillanatokban azért elgondolkodik az ember: Boll karrierje önmagában nem egy óriási trollkodás, egy négydimenziós vicc, amit a világ legokosabb és legpihentebb agyú performanszművészeként sütöget el évtizedeken keresztül?
Örömhír: a németek még mindig tudnak fasiszta propagandát készíteni!
A film annál viccesebb, minél komolyabban veszi magát egy adott jelenetben, és hát hallod, se a rendező, se Hammer nem fogják vissza magukat. Utóbbi 11-esre feltekert intenzitással, szívvel-lélekkel dobja be magát a férfi szerepében, aki mindig pontosan tudja, hogy neki van igaza, és hogy jogosan követi el egyre kegyetlenebbé váló tetteit. Hammer mindent bedobós játéka a józan észt meghazudtolva rántja össze a filmet: egy idő után már bűnös élvezetté válik az, ahogy jelenetről jelenetre bohócot csinál magából.
A karakternek és a filmnek egyetlen rövid jelenetben van esélye életre kelnie, de az alkotók persze ezt is elszalasztják. Ebben Citvig két épületfenntartási és kilakoltatási tiráda között kezd el hirtelen magyarázni családi hátteréről, emellett az is kiderül, hogy az amerikai férfi maga is illegális bevándorló az országban. Ez az egyetlen momentum, amikor a film mintha mondani akarna valamit, amikor úgy tűnhet, mintha Boll képes lenne introspekcióra, vagy arra, hogy árnyalja karakterét és bevigyen némi fenntartást abba, ahogy oly ellenszenvesen, kritikátlanul ajnározza a fasiszta erőembert. Aztán vissza is térünk a bestiális erőszakhoz, meg a Nick Fuentes szintjét alulról súroló politikai eszmefuttatásokhoz anélkül, hogy a téma újból felmerülne.
François Truffaut szerint minden film egy álom. Hogyan értékeljük azt, amikor valaki egy humanitárius válsághelyzetben nyíltan arról álmodozik, hogy törvényen kívüliként oszt igazságot az érintett népcsoportok tagjainak?
Most nem akarok azzal riogatni, hogy a valóságban miféle embereket inspirálhat miféle dolgokra a film. Egyrészt ezen a ponton az még csak konjektúra lenne, másrészt pedig tényleg annyira szar, hogy sejtésem szerint még a célközönsége sem esik majd túlzottan szerelembe vele.
Viszont azon nincs mit szépíteni, hogy amit a Citizen Vigilantében látunk, az konkrétan fasizmus. Boll szégyen nélkül, teljesen nyíltan mondta a kamerába rasszista konteókat, és biztatja nézőit az erőszakra: ez az elsődleges tartalom, a cselekmény, meg maga a film csak körítésnek van. A „főhős" egy bevándorlócsalád hidegvérű lemészárlása után a létező legegyszerűbben szavalja el a felcseréléselmélet nevű rasszista konteót, amikor kijelenti: „Ez egy ellenséges hatalomátvétel az iszlamista szélsőségesek és a megvezetett woke baloldal által”. Nézőitől pedig így búcsúzik a stáblista előtt, miután másfél órán keresztül azt sulykolta, hogy a moralitás lenézendő, a törvényeket nyugodtan figyelmen kívül lehet hagyni, a rosszarcú színes bőrűeket meg halomra lehet lőni: „Értetek teszem ezt, amíg meg nem tanuljátok megtenni saját magatokért”.
Az üzengetés hideg, germános komolysága miatt a film akaratlanul is egy kórképpé is válik egy beteg lélekről, akinek nem okra van szüksége ahhoz, hogy erőszakhoz folyamodjon, hanem ürügyre.
Képes lehet-e érvényes filmművészetet kitermelni magából az alt-rightos, demagóg, újfasiszta vonal? Nem hinném. Úgy gondolom, hogy az érvényes (bármiféle) művészethez szükséges a nyitottság és a kritikai érzék a művész részéről, ami pedig kizárja azt, hogy ilyen komolyan vegye az efféle egybites, populista és gyűlöletkeltő szólamokat. Igaz, ha művészet nem is, valamekkora szórakoztatóipari relevanciával bíró termék talán lehetett volna a filmből, ami talán még képes lett is volna meggyőzni bárkit bármiről. Csak hát ahhoz meg tehetségesebb rendező kellett volna.
Így viszont maximum csak egy interneten mutogatható mémként lesz jó. Mármint nem maga a film, hanem a film ideája: az, hogy a gonosz hollywoodi liberális fősodorral szemben elkészülhetett egy epikusan trollkodó és keménykedő szélsőjobboldali kurzusmű, amit a kényeskedő ballibek orra alá lehet dörgölni a bemutatás utáni hetekben, meg sopánkodni amiatt, hogy a német hatóságok a józan döntést hozták meg, és nem engedték bemutatni a filmet az országban. Csak azzal nem számoltak, hogy ez a mém annál viccesebb, minél kevésbé értesz egyet a benne foglalt faskó hablatyolással.
