A legenda szerint a 16. században egy Juan Diego névre keresztelt indián férfinak a Tepeyac dombon megjelent Mária, aki püspökhöz küldte őt azzal a kéréssel, hogy a jelenés helyén templomot építtessen; a püspök azonban nem hitt Juan Diegonak, bizonyságot kért. A "Guadalupei Szűz" másnap ismét megjelent, és felszólította hírnökét, hogy másszon fel a domb tetejére, gyűjtse köpenyébe az ott nyíló virágokat, és vigye őket a püspöknek bizonyságul. Amikor Juan Diego meg akarta mutatni a virágokat, azok a földre hulltak, és a köpenyen megjelent Mária képe. A megjelölt helyen rövidesen kápolnát építettek, a 17. század végén pedig letették a mai bazilika alapkövét. Azóta a Guadalupei Bazilika a kereszténység egyik legfontosabb zarándokhelyévé vált.
Erre a helyre, az irgalmas Szűz templomába, a misztikumba vezeti Marcost a történet.
A férfi váltságdíj reményében feleségével elrabolt egy csecsemőt. Az asszony telefonál: a baba meghalt az éjjel. Marcos magába omlik, és ettől kezdve, tehát gyakorlatilag a film elejétől, lelassul a világ, megszűnni látszik az idő. Hosszú, elnyújtott, látszólag eseménytelen képsorokat látunk. Marcos elmereng, megáll, és mi is elmerengünk, megállunk vele együtt, lassan a néző is megszokja a tempót, szívesen ottfelejti tekintetét egy-egy képen, arcon. A kamera egyre gyakrabban elszakad a férfi szemszögétől, és önállóan barangol, szemlélődik, már nem csak Marcos van transzban, mi is más tudatállapotba kerülünk. Olyan érzés ez, mintha nem is azért tudnánk azonosulni a főhőssel, mert átérezzük a helyzetét, hanem azért, mert ő is kívül kerül az eseményeken. Saját történetének szemlélőjévé válik; úgy látszik annyira elviselhetetlen a bűntudat, hogy már szinte nem is érezhető.
A film tele van életteli vallásos szimbólumokkal, emellett teljes természetességgel kap benne helyet a pornográfiába hajló testiség, az erőszak, az emberi test szépsége és rútsága, amely egymástól a filmen belül is elválaszthatatlan. A legszebb, külön képzőművészeti alkotásként is értelmezhető képek épp a látott test csúfságából erednek: rút minden részlet, de tökéletes a kompozíció. Ezek az áhítat pillanatai. Ilyenkor nemcsak lelassul, hanem meg is áll az idő.
A film gyönyörű képei meg fognak maradni, és talán megmarad a személődés, a lassúság élvezete is. Aztán majd felgyorsulunk megint, visszatérünk a mindennapok ritmusához, észre se fogjuk venni. Gyorsulni szinte mindenki tud. Nem az a nehezebb.
