Könnyed és szórakoztató francia romantikus vígjátékot kapunk valódi karakterekkel Alexandre Castagnettitől a Frankofón Filmnapokra. A jövő héttől országosan vetített alkotásban egy repülőút során kell szembe néznie Julie-nek és Antoine-nak le nem zárt kapcsolatukkal.
Annyira átélhető alaphelyzetből indít a Szerelem a felhők felett, hogy meg kell kérdeznem az olvasót: te mit tennél, ha egy tengerentúli, zsúfolásig tömött járaton életed egyik meghatározó szerelme mellé szólna a jegyed? A francia film főszereplőivel ez történik, így az út hat-nyolc órája áll a rendelkezésükre, hogy végre átbeszéljék a korábbi problémáikat.
Már ha az lenne a céljuk. Julie (Ludivine Sagnier) és Antoine (Nicolas Bedos) azonban jóval belevalóbb annál, minthogy azonnal beismernék saját hibáikat. Az út első szakaszában egymást húzzák, civódásuk üdítően kellemes és gátlástalan. A remekül megírt karaktereik annyira emberiek, hitelesek, esendők és megjátszottan magabiztosak, hogy azon sem lepődtem volna meg, ha a vetítés után kint vártak volna a mozi előcsarnokában.
A komédia a hirtelen találkozás elfogadási fázisai szerint halad az elutasítótól a múlt felidézésén át a merengésig. Először száguldóan gyors, majd egyre hosszabb és részletesebb pillanatképek segítségével ismertetik a nézőknek a pár történetét. A film íve követi a hagyományosan bevált, egy alapötletre építkező romantikus vígjátékok sablonját: első felében inkább az alaphelyzetből fakadó humor áll a középpontban, majd annak helyét szép lassan átveszi a szerelmi szál. A feszültséget pedig a vidám mellékszereplők oldják, például Antoine szomszédja, akit Alexandra Castagnetti saját lánya alakít – tudtuk meg közvetlenül a rendezőtől.
Mivel a lezárás és az ahhoz vezető út meglehetősen sematikus, igazán emlékezetes pillanatok a film első felében adódnak. A repülőgépek zárt tere számos alkotót megihletett már a mozgókép történetében, a fapados járatok terjedése folytán egyre áltálnosabb közlekedési eszköz napjainkban még inkább felkapott lett: most fut a mozikban a Non-stop, tavaly nagyjából ekkortájt láthattuk a Kényszerleszállást. Az amerikai készítőkkel szemben Európában mostanában akció helyett inkább humorforrást látnak a repülésben, gondoljunk csak Pedro Almodóvár Utazók, szeretőkjére.
A bezártság jelen esetben az akciófilmekhez hasonlóan kiúttalanságot jelent, csak nem emberi életek képezik a tétet, hanem a főhősök önbecsülése. A rendező a repülő falaiból adódó összes játékot kihasználja, a fedélzetről Párizsba ugró emlékek közti apró gegek remek hangulatot teremtenek a film számára. Az elmélázás közben megszólaló utas hirtelen a felidézett szituációban is megjelenik, az ilyen ötletek miatt a narráció jó darabig nem válik unalmassá.
Utána viszont igen, de véleményem szerint nem rontja lényegesen a film élvezhetőségét. Addigra már megszerettük a főhőseinket, ellazultunk a székünkben és tényleg szórakoztatóvá vált a Szerelem a felhők felett. Az pedig, hogy a vége kiszámítható, egyre inkább műfaji elvárás – tényleg szívesen néznénk olyan romantikus vígjátékot, ahol a főhősök nem jönnek össze a végén? Az élet amúgy is épp elég szakítást, ‘sad end’-et nyújt. Legalábbis az általam fentebb feltett kérdés kapcsán nekem ez jutott eszembe.
