Eli, a vámpírlány (aki tulajdonképpen nem is teljesen biztos, hogy lány), közvetlenül azután, hogy agyonmart egy embert, még véres szájával megcsókolja a szomszéd fiút, a tizenkét éves Oskart. Az "Engedj be!" az ilyen és hasonló jelenetekkel együtt a legszebb, legtisztább szerelmi történetet, ami az utóbbi években magyar mozivászonra került. A rendező megadja a műfajnak, ami a műfajé, aztán vissza is veszi tőle kamatostul és a saját javára fordítja. Alfredson tulajdonképpen gátlástalanul kihasználja a műfajt, művészfilmet épít horror-elemekkel.
Vérszopó a vásznon
Tomas Alfredson egy a 2008-as budapesti Titanic fesztivál alkalmából készült interjúban (az "Engedj be!" nálunk a 2009-es Titanicon debütált) elmondta, hogy nem izgatják a horrorfilmek. Valamiért mégis John Ajvide Lindqvist azonos című 2004-es sikerkönyvét szerette volna feldolgozni, sok más rendezővel együtt, az író pedig - állítólag tucatnyi jelentkezőből - épp' Alfrendson elképzelését találta a legmeggyőzőbbnek.
Lindqvist maga készítette forgatókönyvet, amelyben sok hagyományosan a vámpírokhoz kötődő hiedelem (félelem a napfénytől, emberfeletti fizikai képességek) mellett aránylag szokatlan elemek is megjelennek, mint például a vámpírt megtámadó macskák, vagy az, hogy a vérszívónak udvariasan engedélyt kell kérnie, mielőtt belép valahová. Megvannak a hagyományos hatások is, a félelem és az irtózat, de legtöbbször tompított, vagy legalábbis profanizált formában. Eli "apja", Hakan olyan rutinosan pakolja a táskájába a köteleket, a benzineskannát és a kést, mielőtt elindul megszerezni "kislányának" a napi betevőt, hogy az az érzésünk támadhat, nem is gyilkolni, hanem pecázni készül. Később aktuális áldozatát fejjel lefelé fellógatja egy fára, átvágja a torkát, a műanyag tölcséren keresztül csobogni kezd a vér a kannába. A jelenet egyáltalán nem finomkodó, ráadásul Hakan esetlen mozdulataitól sokkal valóságosabbnak hat, mint a régi vámpírfilmekből ismert teátrális vércsapolási alakítások. Attól olyan perverz, hogy hiányzik belőle az áhítat, a szenvedély: a gyilkolás nem szakrális tett, hanem mindennapi nyűg.
Gyermekkor
Az ártatlan Oskar magányos kiskamasz-életében lassan mindennél fontosabbá válnak az esti találkozások a furcsa szagú, a hóban is mezítláb járó Elivel. Nem is nagyon van neki más választása, ha kötődni szeretne valakihez. Az iskolában három társa gyötri, Oskar nem mer visszaütni. Szülei elváltak, nem nagyon törődnek vele - a forgatókönyv erőssége, hogy egyikük sem látványosan rosszindulatú, még csak azt sem lehet mondani, hogy nem szeretik a fiút. Az alkotók nem egyszerűsítenek, nem írják Oskar nyomorúságos gyermekéveit kizárólag a szülők számlájára. A fiú egyszerűen csak szeretetre, odafigyelésre és biztonságra vágyik, amit az összes szereplő közül egyedül Eli tud megadni neki.
Párhuzamos világok
Üvegajtók, üvegablakok felülete választja el egymástól a külső és a belső teret, a hétköznapit és a különlegest, két ember világát. Elin kívül mindenki természetesnek veszi a szabad átjárást, csak neki van szüksége segítségre a sokszor csak szimbolikus határvonalak átlépéséhez. Oskarral kezdetben kizárólag a lakótelepi mászókánál találkozik, később elkezdenek morze-jelekkel kommunikálni a kettejük szobája közötti válaszfalon keresztül: átjutnak a határvonalon anélkül, hogy megsérthetnék a másik felségterületét.
Ajtók és ablakok mentén gyakran egybefüggő terekben is érzelmek, hangulatok oszlanak meg. Hakan lelepleződésekor osztott képen, külön keretben látjuk az áldozat megmenekülését és érzünk vele együtt megkönnyebbülést, míg a fal másik oldalán ücsörgő Hakan tragédiáját legalább olyan intenzíven átéljük. Ez a kompozíció a film egyik legjobbja, de Hoyte Van Hoytema-nak más képei is mesteriek (nem véletlenül nyerte el a filmmel több fesztiválon a legjobb fényképezés díját). A térábrázolás olyannyira karakteres, hogy már-már térfilozófiának is nevezhetnénk, az operatőr könnyedén irányítja a figyelmünket, a világosság és a sötétség közeg-meghatározó erejével, a tükröztetésekkel szinte észrevétlenül hoz létre drámai csomópontokat, világít meg bizonyos részleteket és tart titokzatos homályban másokat.
Tény, hogy sok a megválaszolatlan kérdés, köztük van például az Eli nemére vonatkozó is. Az alapul szolgáló regényben állítólag sokkal tisztább a kép, egyébként sokan fel is róják a rendezőnek, hogy túl sok fontos információt tagad meg a nézőtől. Ezzel együtt az meglepő helyzet, hogy az "Engedj be!" szinte tökéletes alkotás; ha az idén Magyarországon bemutatott filmeket rangsorolni kellene, akkor egészen biztosan dobogós helyezés járna neki - a művészfilm kategóriában.
Kinek ajánljuk?
- Azoknak, akik szeretik a meglepetéseket.
- Azoknak, akik inkább jó filmet szeretnének látni, mint rosszakat, azok közül is főleg a kiemelkedő remekművekre kíváncsiak.
- Azoknak, akik nem látták még és akik látták már.
Kinek nem?
- Olyanoknak, akikben egy csöpp perverzió sincs.
- Igazán gyenge idegzetűeknek.
- Azoknak, akik irtóznak a vértől.
9,5/10
