Ma mire vadászik a bácsi; (ezüst) medvére, (arany) leopárdra vagy a (közös) fonálra? Még jó, hogy az utóbbira, e nehézkes dramaturgiai négylábúra vadászik a bácsi, egy névszerzés előtt álló, jól nevelt filmkészítő (svéd kismester), és jól is teszi; szelídítgesse csak a közös tanulságon függő, sokepizódos szerkezetet, ez az út vezet a medvéhez is. Az elbeszélés e sokat bíró talapzatára boldog-boldogtalan felfér, a macskanadrágból kilógó hasú tinilányok, a szívszaggatott buszsofőr, a karból kiközösített tanárnő és a házigazdai teendőkbe kis híján belepusztuló családfő éppúgy, mint egy böfögve mulatozó férfitársaság egymást szívató hangadói. Tán csak a vadakat terelő juhász maradt le a képből, de neki épp a forgatás napján nem akadt konfliktusa a többséget képviselő juhokkal, a többiek viszont mind a közösségi erőviszonyok mentén igyekeznek lavírozgatni: önfeladás, akarnokság, vesztésre ítélt kiállás - lehet a technikák közül választani. A sofőrtől a tanárnőig mindenkinek jut néhány keresetlenségével tüntető beállítás, mostanában amúgy is nagyon mennek a civilszögek, ahonnan a gól nem látszik, de a kapus kesztyűjén a sokatmondó varrás igen. És ez is jól van, mert ha valaki háttal áll nekünk, és úgy mondja, annak hogy is láthatnánk az arcát, és olyan is csak a filmekben van, hogy a pukkanásig követhetünk egy-egy konfliktushelyzetet. A mi rendezőnk (a film végére jó nevű svéd mester) azt csinálja, hogy az elején jól beköszön (jó reggelt!) a drámának, majd tíz centire tőle elporoszkál a földúton... Jöhetnek a medvék, leopárdok.
