Éppenséggel ez egy nem túl sok jóval kecsegtető cím. Ha még hozzávesszük, hogy spanyol gyártmány, előfordulhat, hogy megsokszorozódnak a félelmeink - már ha szeretünk annyira moziba járni, hogy ne szégyelljük előítéletességünket, inkább afféle önvédelmi praxisként tekintsünk rá. A leggátlástalanabb megfigyelők az olyasféle sommázatoktól sem tartóztatják meg magukat, hogy napjaink spanyol filmgyártásának az a legnagyobb baja, hogy komolyan vették a mindenfelől (de leginkább az európai filmfesztiválok társadalmi zsűrijeinek háza tájáról) szállingózó híreszteléseket, miszerint Pedro Almodóvar kiváló filmrendező. Így pár transzneműt feltétlenül szükséges két tapas közé préselni a vászonra, mert különben mit szól a művelt közönség. Dehogy az (már Almodóvar) - mondanánk gyorsan, ha egyfelől túlságosan is bíznánk periodikánk ibériai hatékonyságában, ill. ha nem rettegnénk annyira a hazai rajongótábor reflexszerű megvetésétől. Mivel alig is hiszünk és fenemód rettegünk, ezért inkább hallgatunk erről.
Ám azt már jóval nehezebb lenne eltussolni, hogy kurvákról iszonyú nehéz elfogadható játékfilmet fabrikálni. Leginkább eddig senkinek sem sikerült, a próbálkozások többsége jócskán megugrotta a halálgiccs legmagasabbra állított mércéjét is. De mi van akkor például a Cabiria éjszakáival? Szerintem elmúltak. Fellini emlékezetes darabján túl is írhattunk volna egy-két címet ide - de semmiképpen se többet. Hogy a Cabiriához kellett egy Giulietta Masina is? Kellett-kellett. Meg egy Fellini is? Persze-persze, de elsősorban máig is arra a kritikátlan imádatra van szükség hozzá, amit minden becsületes moziba járó őirántuk érez. Az ördög tudja, hogy neki mernék-e vágni ma is a Cabiriának... Felhőtlenül semmiképpen sem. Az Utcalányok hatására semmiképpen sem.
Fernando León de Aranoa filmje ugyanis maga a klinikai prostituált, vérzik az összes lehetséges sebtől. Az alapjáraton is szerencsétlen, s még szép, hogy jobb sorsra érdemes, elengedhetetlenül rendezésre szoruló családi hátterű főállású kartársnőt összehozza a földrajzi szükségszerűség a nála is jóval nyomorultabb vendégművésznővel - alkotó közelről érinti ekképp a bevándorlási problémakört egy füst alatt és empatikusan és így tovább.
A kurvaromantika mint árucikk búvópatakként tör elő időnként a világpiacon. A politikai korrektség pedig kétségkívül jelentős kereskedelmi tényező (nem is annyira a várható nézettségre különös tekintettel, mint az általa felhajtható, megvalósításra szánt pályázati pénzekre). Ezzel együtt mégis szomorúan kell megállapítanunk, hogy az Utcalányok egy fárasztó fércmű, ami - mint a prostizsáner legtöbb darabja - hamar roppant idegesítővé is válik. Mindazonáltal kínjainkat - mint a prostizsáner legtöbb darabjában - most is oldja az a nyilván szakmai közmegegyezésen alapuló faktum, hogy a fellépő színésznők üdék és szeretnivalók (ja, tisztára mint az életben).
