Kém-kémia

Az (amerikai) államot szolgálja ilyen és olyan ügynök is: nonstop gyilkolásra beprogramozott ölőgép – mint A Bourne-trilógia Jason Bourne-je (Matt Damon) –, illetve hangyamunkával a rejtély-puzzle-t kirakosgató entellektüel, aki a vészhelyzetekben képes átlépni önnön árnyékát – ilyen a Tom Clancy-regényhős Jack Ryan (Harrison Ford a Férfias játékok és a Végveszélyben című akcióthrillerekben) –, de a vásznon hálás, ha párosítva látjuk a két típust. Ennek jobban sikerült példája Ridley Scott rendező Hazugságok hálója című filmje, amiben a szobahős és a terepbajnok ügynök (Russell Crowe, illetve Leonardo DiCaprio) működik együtt; gyengébb kivitelben hasonló történik a Párizsból szeretettel című Pierre Morel-opusban (John Travolta, illetve Jonathan Rhys-Meyers). Lényeg, hogy legyen közöttük "kém-kémia", nem baj, ha eleinte az unszimpátia motiválja a fiúkat – sőt, bevett eszköz, hogy ez történjen –, s csak a misszió során forrnak hatékony párossá, vagy verik át egymást. Az Álcák csapdájából ez hiányzik, nem minden ok nélkül (lásd: alább), a baj, hogy sok minden más, ami egy izgalmas kémtörténethez szükséges, szintén nincs jelen. Vagy csupán sablonosan.

Összeszokott forgatókönyvírók

Pedig az Álcák csapdájával rendezőként debütáló forgatókönyvíró, Michael Brandt állandó társával, Derek Haas-szal tűrhetőek mellett (A legyőzhetetlen, Kapd el a kölyköt!, Halálosabb iramban, Wanted) egészen frappáns scriptet is jegyez (Börtönvonat Yumába), Brandt legutolsó írói munkája (A szupercsapat) pedig az esztendő kellemes akció-meglepetésének számított. Most azonban mintha elbátortalanodtak volna, és (jóval) több teret engedtek a műfaj ismert fogásainak, mint a fantáziájuknak.

Ketten egy ellen

[img id=333228 instance=1 align=left img]Klasszikus hidegháborús indulószituációjuk nem megalapozatlan, gondoljunk csak a mostanában egyre-másra lelepleződő amerikai orosz (kínai stb.) spionhálózatokra. Washingtonban egy sikátorban végeznek egy szenátorral, és a nyomok – az elkövetés módja – arra utal, hogy a tettes a Cassius fedőnevű valahai szovjet kém. Csakhogy a vérengző ügynök húsz éve halott – ki más tudná ezt pontosabban, mint az a CIA-szolga, aki szentül állítja, végzett vele. A cég főnöke, Tom Highland (Martin Sheen) így gyorsan reaktiváltatja (a nyugdíjazott, kissé fásult és megcsömörlött) Paul Shepherdsont (Richard Gere), hiszen nála szakavatottabb és motiváltabb kollégát aligha találni, hogy megoldja a rejtélyt. Az öreg róka hatásfokozónak partnerül kapja Ben Geary FBI-üdvöskét (Topher Grace). A fiatal titán minőségi iskolában diplomázott, és sokat kutatta Cassius személyiségét. Geary meg van győződve, arról, hogy a néhai szovjet bérgyilkos-legenda igenis él, és újra szolgálatba helyezte magát, Shepherdson ellenben biztos abban, hogy más (vagy mások) áll (vagy állnak) a bűnügy hátterében. Ő tudja, miért.

Kikotyogjuk a titkot (de a trailer már megtette)

Most jött el a pont, hogy el kell árulnunk a film nagycsavarját. Mégsem érzünk bűntudatot, mivel már az előzetes lelőtte a poént: Cassius és Shepherdson egy és ugyanaz a személy.

A film lényege a látszólag tét nélküli hajsza volna, miszerint nem az igazi ellenséget üldözik – azért csak látszólag, mert Gearynek rá kell jönnie, mi újság, Shepherdsonnak pedig arra, hogy ki és miért most akarja leleplezni az inkognitóját –, a megtévesztés és bizonytalanság játszmája, hogy Brandt bemutassa a nemzet- és ország-biztonsági szolgálatoknál burjánzó paranoiát, amiket például a Frederick Forsyth- és John le Carre-regényekből ismerhetünk. Ezt azonban Brandt nem tudta jól kidolgozni. Ellentét-párhuzamai túlságosan szájbarágósak – Shepherdson a gyakorlat (szak-) embere, koros és magányos, Geary "könyvtárkukac", fiatal és családos stb. –, a központi karakterek motivációikban nem elég kidolgozottak. A legnagyobb probléma, hogy Gere és Topher nem alkalmasak a szerepükre: hiányzik belőlük az a fajta karizma, ami ehhez szükségeltetett volna.

Nem mindig a biztos a tuti

A dörzsölt veterán és a tejbajszú ambivalens viszonya Tony Scott (hazánkban is forgatott) Kémjátszmájában jobban megjelenik Robert Redford és Brad Pitt kettőse között, mint itt. Az ellenben realistábbá teszi az Álcák csapdáját, hogy itt az ügynökök nem szuperhősök, hanem emberek, nem rendelkeznek olyan gyors reflexekkel, mint Bourne, és küldetéstudatuk sem olyan sziklaszilárd, mint Bondé. Míg Brandt így erősíti a hitelességet, a filmnek a képviselő megölésével párhuzamosan pergő nyitó-képsorai ellentétes hatással csorbítják azt. Gyanús illegális bevándorlók öszvérháton igyekeznek a mexikói-amerikai sivatag határvidékén át az államokba: orosz ügynökök. Egész biztosak vagyunk abban, hogy bármelyik Amerika-ellenes kém jót röhög ezen, miközben a repülőjegyét érvényesítteti…

Jeffrey L. Kimball operatőr nagytotáljai szépek, a szorongás aláfestéseként használt szűk, klausztrofóbiás belsői fojtogatóak, a baljós hangulatok (esti) tinta-fekete és az idillen napfényes (nappali) világítás-ellentétpárjai is betöltik a funkciójukat.

Az alkotók megpróbálták feltámasztani a hagyományos kémthrillert, megbízhatóan szállítják a fordulatokat és a történetet, de túlságosan kiszámíthatóan. A biztosra mentek. Pedig ahogy ezt alkalmasint az Álcák csapdája is meg-megmutatja: a bizonytalan érdekesebb.

Kinek ajánljuk?
- Akik nem bánják, ha egy kémfilm kiszámítható.
- Aki a szuperhős-akciók helyett az emberi tényezőt tartja többre az ügynökökben.
- Richard Gere rajongóinak.

Kinek nem?
- Aki egy Férfias játékok-színvonalú mozit remél.
- Aki szereti a váratlanságot.
- Amerika-ellenes spionoknak.

5/10