A Taviani testvérek 2012-es filmje eddig szokatlan színházi adaptációt gondolt el: William Shakespeare Iulius Caesar című klasszikus darabját adja elő egy börtön falai között. Vigyázat, valódi esemény következik!

Még bőven a sok sikerfilmet jegyző Coen vagy a Wachowski testvérek előtt már létezett egy testvérpár, akik egyben rendezők is voltak. Paolo és Vittorio Taviani már jóval túl vannak a nyolcvanon, de alkotókedvük nem csökken, és ezt a világ A-kategóriás filmfesztiváljai örömmel is veszik. A Caesarnak meg kell halnia például a tavalyi berlini filmfesztivál versenyfilmje volt, amelyen Arany Medve-díjat szerzett – éppen Fliegauf Bence Csak a szél című munkája előtt.

A valóságban egy római szigorított börtönben játszódó film, valódi rabokkal, megtörtént esetet dolgoz fel, ráadásul kétszeresen. Egyszer az ókori római történetet (ti. Caesar tényleg meghal, mert Brutus tényleg meggyilkolja), még egyszer pedig amikor az ebből készült történetet az elején megnevezett színészek a szintén ismert helyszínen előadják. A film képzelet és valóság határán egyensúlyoz; valódi játékfilmről van szó, de a valós helyszín és a film elején kiírt nevek, büntetések, jegyzőkönyvszerűen felvett személyes adatok valóban elhitetik velünk, hogy ez megtörtént esemény valódi szereplőkkel; a történet fikciós újrajátszását látjuk.

Ezt pedig így amolyan kétszeres újrafeldolgozásnak vehetjük, mert ugye régi érdekes kérdés, hogyan viszonyul egy életfogytiglanis rab a szabadsághoz, akit szervezett bűnözés miatt ítéltek el, és hogyan fedezi fel magában a szabadság hírnökét és zálogát, Brutust, aki nem csak magának, de az egész római népnek is megváltást vélt hozni. Másik, talán fontosabb kérdés azonban, hogy mi érdekli ebből a XXI. század elején a rendezőpárost, aki hatvan éve alatt már húsz filmen van túl.

Talán pont ez az esszenciája a filmnek, ez ad kérdést a megvalósítás miértjére is: a színészek után fel és alá járkálva a börtön különböző bugyraiban lassan már nem is tudjuk megkülönböztetni a valóságot a fikciótól. A saját cellában, a folyosón itt-ott, napi rutint végezve a spontán zajló próbák, összeolvasások alatt már nem hiszünk a saját szemünknek sem, nem tudjuk, hogy ez most az előadásra való készülés része vagy pedig börtönéveik mindennapjainak konfliktusai. (Egy ponton Decius és Caesar ki is lép szerepéből, és „börtönvitába” száll, amiről persze csak találgathatunk, hogy ez is csak a benn kialakult valódi személyes kapcsolatok eredménye vagy a rendezők utasítása.)

Az amatőr szereplők annyira a magukénak érzik a kétezer évvel ezelőtti történetet, hogy a római fórumon és a Capitoliumban megtörtént cselszövések, összeesküvések, egymás elleni zördülések nem csak Caesar korának, hanem a börtönlakók mindennapjainak is része lehet. Ahogy az egyik szereplő sommásan megfogalmazza: mintha ez a Shakespeare Nápoly utcáin élt volna, úgy ismeri a helyi viszonyokat.

Minimalista fekete-fehér képekkel, semmi zenével, nagyon szigorúan leszabályozott színészi játékkal dolgozik a két olasz rendező, az eredmény éppen ezért nem a megszokott filmélményt hozza, így elsősorban azok tetszését fogja elnyerni, akik valamilyen ínyenc élményre várnak.

Értékelés: 8/10