Eddig csak annyit szoktak mesélni a válási históriákból, hogy apu (vagy anyu) beleszeret egy másikba, aztán lecseréli az aktuálist, és elköltözik.Most, az Édesek és mostohák című filmben (rendezte:Chris Colombus) más az ábra: a történet folytatását látjuk, úgy értem, hármukét, de javarészt a gyerekek szemével. Az új feleség (Julia Roberts) meg akarja kedveltetni magát, de a srácok (a fiú hat, a lány tizenkettő) utálják, mindent keresztbe raknak neki. Érthető: anya csak egy van... (Itt Susan Sarandon játssza, a kedvencem, ezt az elszúrt históriát is képes feldobni, már amennyire lehet.)
Mert sírósra vették a figurát. Pedig a "lecserélés" belső története, a családi titkok világa, a háromszögek dinamikája és főképpen a gyerekszem mint figyelő-bíráló kamera még működik is, mivel egy társadalmi alapszitura épít. Szociológusok szerint az amerikaiak nem párhuzamosan élik ugyanis szerelmi életüket, hanem egymás után fogyasztják férjeiket, feleségeiket - hármat, négyet -, a dolog majdnem rutinszerű, és nyilván eddig is az volt, csak ott Hollywoodban eddig nem akarták a sztorikba a gyerekeket is belekeverni. Most belekeverik, ettől jó az első rész: olyan keser-édes, féllkomédia.Csakhogy a rendező a film közepén meggondolja magát, és egy másik történetbe kezd. Sarandont (az édesanyát,akit elhagynak) kikezdi a rák, amely természetesen gyógyíthatatlan. Ettől kezdve viszont már a zokogás a főszereplő, keresheted a zsebkendőket (legjobb mindjárt a büfében, a popcorn mellé dupla adagot kérni, tudod, abból a nedvszívó fajtábó...). Mert ugye, egy haldokló, aki nemcsak megbocsát vetélytársnőjének,de ezt a libát be is vezeti a gyereknevelés titkaiba...- nem folytatom.Persze nemcsak a gyerekek undokoskodnak, a film jobb pillanataiban a két nő is zseniálisan zrikálja egymást. A "mostoha" profi fotós, mindene a karrier, de azért vannak pillanatok, amikor elvarázsolja a gyerekeket. Amúgy persze fogalma sincs, milyen is lehet egy uzsonnástáska belülről. Sarandon viszont nemcsak ezt tudja, de azt is, hová kell szúrni - egyébként pompásan csinálja. Kemény két csaj, az biztos, ráadásul értelmiségibe oltott yuppie-k:az "igazi" irodalmi szerkesztő volt, szóval itt kultúra is van, anyu nemcsak lovagol, de Bachot is szereti... Tehát oldalnézetből az is látszik, hogy ezek a tojásfejűek ugyanúgy marják egymást, mint mások, csak az ő házuk előtt szebb autók parkolnak.A film nem tudja eldönteni, hogy kinek a pártján álljon: a két nő között ingázik, és amikor már egy kicsit úgy tűnik, hogy ez a Julia Roberts nem is olyan igazi "mostoha", akkor rátesz egy lapáttal a kórházasdira.Nehogy már... Minek következtében azt sem tudod meg, milyen is az a szemét férj. Ed Harris játssza, akit eddig csak penge katonaként láttam, itt, ha egyáltalán megjelenik, a szőnyeg alatt sétál, viszont a balhé közepén csak annyit mond, hogy "megoldjuk!" Mármint a rákot, közben elősír neked, hogy tudjad, itt melodráma készül. "Megoldjuk": ez az amerikai optimizmus azért nem semmi... Ettől jobb nekik.
Hát, ez így nem igazságos. Ha már belekezdtek egy ilyen keserű komédiába - mert a kínos szituációk azért mulatságosak is -, akkor végig kellett volna ballagni a tövises úton. Nem kellett volna a könnyekhez menekülni. Így aztán nem tudjuk meg, milyen megoldásformákat kalapáltak ki e társadalmilag folyó kísérletezésben a sorozatházasságok résztvevői. Nem csoda, hogy a gyerekek lejátsszák a vászonról a felnőtteket. Ami azért kevés.
