1988 októberében az észak-alaszkai Barrow város mellett három szürke bálna esett a nagy hideg áldozatául, s rekedt a vastag jégpáncél alatt arra várva, hogy a fél világ összefogjon megmentésükért. Valamilyen rejtélyes oknál fogva 24 évig tartott, hogy adaptálják Thomas Rose igaz történet alapján készült könyvét. Az eredmény egy szerethető romantikus dráma lett.
A drámát a természet szolgáltatta nekünk, a romantikát pedig az írók, akik egy szerelmi háromszöget kerítettek a mentőakció köré. Adott egy fiatal riporter, a jég alatt rekedt állatokat felfedező Adam Carlson (John Krasinski); egy elkötelezett Greenpeace-aktivista lány, nem mellesleg Adam volt barátnője, Rachel Kramer (Drew Barrymore); és egy Adam vágyálmát beteljesítő szépséges szőke riporternő (Kristen Bell) – na és persze itt vannak a bálnák is, akiket, mint tudjuk, mindenki szeret. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a mentőakcióban részt vesz szinte mindenki, akit csak egy filmbe össze lehet úgy sűríteni, hogy ne érezzük túlzásnak. Mindannyiukat egyetlen cél mozgat: kijuttatni a bálnákat a nyílt óceánra.
A film legnagyobb problémája, hogy a történet nehezen hihető, a legnagyobb erénye pedig, hogy ennek ellenére mégis működik. Egy ilyen témával nagyon könnyű lenne átesni a ló túloldalára, hiszen elég egy picivel buzgóbb, hősies zene, vagy egy túl hosszúra nyúlt közeli a könnyező bálnarajongókról, s máris önmaga paródiájává válhat a film. Ken Kwapis rendezőnek szerencsére sikerült a képzeletbeli határvonalon belül maradnia, hiszen filmje nem veszi magát túlságosan komolyan.
Persze azért megkapjuk a jól ismert dilemmákat: mi a fontosabb, az emberek élete vagy a bálnák megmentése; a parancsot kövessük vagy az ösztöneinket; mit tartsunk szem előtt, a nézettséget vagy az állatok épségét? A forgatókönyv szépen építi fel a történetet, minden negyedórában találkozunk egy újabb döntéshelyzettel, így folyamatosan gondolkodásban vagyunk: mi mit tennénk az adott szituációban? A film szereplői jó úton igyekeznek járni, előbb-utóbb még azok is, akik előtte csak pénzre és hírnévre hajtottak – ez némileg rontja a film hitelességét, a pálfordulások ugyanis indokolatlanul gyorsan mennek végbe, mégha a cím meg is magyarázza ezen átalakulások okát. (A film címe végül Big Miracle lett, de a magyar forgalmazók megtartották az eredeti munkacímet a semmitmondó "Nagy csoda" helyett.)
A legtöbb szereplőnek jól áll a karakter, látni, hogy élvezik a játékot. Az egyetlen kifogásolható teljesítményt a főszereplő, John Krasinski nyújtja, akinek egyetlen percben sem hisszük el, hogy szerelmes, vagy hogy megsajnálta szegény állatokat. Ugyanazt a szerepet hozza, mint az az Office-ban, ami viszont ott működik, egy drámában már aligha. Szerencsére a film nem bukik el rajta, a sok egyéb szál egyensúlyban tartja a mozit.
A Mindenki szereti a bálnákat cím tipikus környezetvédelemre buzdító propagandafilmet sugall, ennél azonban többet kapunk. Különösen izgalmas az egyébként szürke bálnákra vadászó alaszkai inupiat-törzs tagjait látni, akik éppen a túlbuzgó amerikaiak munkáját segítik, hogy azok minél hamarabb végezhessenek, és végre békén hagyják kisközösségüket. Ők tudják, hiába a nagy szív és a segítség fellobbanó vágya, a természet végzi a dolgát, így vele szemben az embernek csak kisebb-nagyobb sikerélményei lehetnek.
