Íme, egy újabb "ügynökös" krimi, amely se nem vesz el, se nem ad hozzá a zsánerhez.
Az Álcák csapdája oly annyira sablonokból építkezik végig, hogy amikor belép egy szikrányi fordulat, megcsap minket egy halovány friss szellő, már azt is rutinos bólogatással fogadjuk. Bárkinek, a műfaj kedvelőinek, vagy aki már látott néhány hasonló filmet körülbelül annyira fog maradandó élményt okozni az egész, mint egy újságban a szokásos heti szórejtvény megfejtése. Ott is megvannak a jól bejáratott módszerek.
Michael Brandt feladványa egyszóval olyan, mint az 5x5-ös szorzótábla felmondása, annak bemutatására egy tanóra keretein belül, hogy milyen építőkockákból áll egy tipikus, kommersz, langyos kém krimi, teljesen ideális. Az már más kérdés, hogy a termék pont küldetésének teljesítésében a leggyengébb, de az előírásoknak többé-kevésbé megfelel. Nem hiába, azért azok az építőkockák még önmagukban nem jelentenek mindent, kell valami megfoghatatlan plusz, meg egy pár dolog, esetleg eredetibb karakterek, húzóerejű motivációk, egy kis merészség.
Merészség például ahhoz, hogy az oroszokat ne feltétlenül már megint – már bocsánat a szóért – amolyan tipikus maffiózó kinézetű, szögletes taplónak ábrázoljuk, aki először cselekszik, aztán kérdez. Persze, ennek is megvan a maga bája, egy 007-es részben például egyenesen kihagyhatatlan ziccer – nem mintha bármi párhuzam húzható lenne a kettő között –, meg az igazság az, hogy ezen a téren azért a szokásosnál vészesebben nem esnek túlzásokba, már csak az alapvetően komolyabb hangulat miatt sem, inkább csak egy idegesítő, unalmas klisé.
Szóval, van egy veterán ügynökünk (Richard Gere), akit újra élesítenek, mert a rettegett Cassius kódnévre hallgató volt szovjet kém feltámadt hamvaiból, és naná, hogy a távárisra specializálódott nyugdíjas CIA-s nélkül nem boldogulnak a többiek. Persze, kell, hogy legyen egy lelkes újonc (Topher Grace) is, egy igazi aktakukac, aki látszólag betéve tudja a háttérinformációkat, bár alapvető dolgokat hagy figyelmen kívül, és flottul alkalmazza a kollégájától származó modern statisztikai módszereket a nyomozásban. Egyébként úgy néz ki, én nem kaptam el a metódus lényegét, mert nekem az ellenkezője jött ki, vagy lemaradtam egy körrel, de tény, hogy hangzatos volt, akár csak a már ki tudja hanyadik résznél járó helyszínelős sorozatok magyarázatai.
Az oroszok, a két kijelölt ügynök, egy-két figyelemelterelésre szolgáló körülmény és szereplő mellé természetesen elmaradhatatlanul megérkeznek a titkok és a csavarok is, amelyek, ha jobban belegondolunk, egy elég szűk tartományon belül mozognak, és amelyek közül az egyik furcsa módon már az első 20-30 perc után felszínre kerül. A végén persze ezt a korai leleplezést egy másik követi, szinte a legeslegutolsó percekben, csak hogy üssön. Egy kisebb "hűha!", aztán már csak bólintunk egyet. Történt valami? Ja, igen, csak a szokásos.
5.5/10 pont
