A csodálatos csúcsok és a hervasztó hullámvölgyek sokat tapasztalt mestere, William Friedkin hat év után egy némileg ellentmondásos, ám kifejezetten meglepő és vérbő mozival tér vissza a gyöngyvászonra. A Killer Joe szinte biztosan tovább élezi majd a véleménykülönbségeket, a rendezőt "a hollywoodi futószalag költőjének" kikiáltó rajongók, illetve az őt egy közepesen tehetséges, váltakozó szerencséjű gyári munkásként elkönyvelő ellentábor között.

A legfrissebb mű hamisítatlan Friedkin-darab, hisz a maga sajátos módján mindkét oldal véleménye igazolható vele. A masszív kriminek álcázott, de valójában inkább éjfekete komédiaként funkcionáló, groteszk bűnfilm pontosan azért annyira izgalmas, mert eldönthetetlen, a szerzői zsenin vagy a körülmények szerencsés összejátszásán múlott a dolog. Akár tudatosan, akár véletlenül sikerült azonban ilyen vibráló és érdekes filmet összehoznia, a végeredmény egyértelműen az idén hetvenhatodik (!) életévébe lépett rendezőt igazolja.

Friedkin vitathatatlanul izgalmas és színes figura, a rá jellemző, egymásnak markánsan ellentmondó minőségek pedig nemcsak az életmű legjobb darabjait, de ezt a művet is mozgásba lendítik. A Killer Joe azon ritka filmek egyike, melynek minden modorossága és keresettsége, minden hibája jól áll. A veterán rendező keze között a fércből ezúttal erény, a pénzhiányból camp-elegancia, a kényszermegoldásokból és a melléfogásokból truváj születik. A nyilvánvaló döccenők és következetlenségek anélkül varázsolják szerethetővé a mozit, hogy közben a "bűnös élvezet" kategóriába csúszna.

A film alapjául szolgáló forgatókönyv az ismert alkotótárs, Tracy Letts sikeres off-Broadway darabjából készült. A sötét abszurdból, morbid szatírából és kiábrándult társadalomkritikából ácsolt történet azonban nyilvánvalóan a Coen-fivéreket idézi. Az érzelmi analfabétákból és nyilvánvaló szociopatákból álló kupaktanács egy viharos este úgy dönt, a zsíros életbiztosításért elteszi anyut láb alól – a texasi família az ötlet konkrét kivitelezéséhez azonban profi szakmai segítséget vesz igénybe. A profi Joe bele is vág a munkába, ám a kapzsi és korlátolt családtagok meggondolatlan ármánykodásainak köszönhetően a szálak menthetetlenül összegabalyodnak.

A "nem vénnek való Texas", a biztosítási pénzért gyilkolászó, diszfunkcionális család, illetve az elszabadult bérgyilkos mind-mind divatos motívumok, ahogyan a véletlenek és ostoba tévedések mozgatta események is ismerősek lehetnek a nézők elsöprő többségének. Friedkin azonban rutinos alkotó, szerencsére meg sem próbálja leutánozni a híres testvérpár briliánsan perfekcionista rendezéseit. Ehelyett büszkén nyúl le a sárba, és vállalja a darabosabb, kiszámíthatóbb történetvezetést, az öncélúságtól sem mentes, epizodikus elkalandozásokat, illetve a karcosabb képi világot.

A white trash-esztétika hatásos megidézése nagyszerűen keveredik el az ironikus B-filmes miliővel, sőt, ezen keresztül még a low-budget megoldások is indokolt döntéseknek, egy előre elhatározott koncepció részének tűnnek. Ugyanígy a gyenge színészi alakítások, a történet közhelyes fordulatai is minden probléma nélkül nemesednek átgondolt komponensekké: az össze nem illő, hibás alkotóelemek végül bele tudnak simulni az egységessé váló filmszövetbe. Friedkin pontosan tisztában van a karakterek és a csavarok kiszámíthatóságával, éppen ezért nem bűndrámát, és nem is divatos neo-noirt forgat. Nagyon bölcsen egy elborult fekete komédiában gondolkodik, a krimi-szálat ezért csak ürügyként használja arra, hogy egymás után fűzhesse a meghökkentő, gyakran már-már szürreális kabaréba hajló agymenéseit. A csirkecombbal elkövetett orális nemi erőszak dramaturgiailag például a legkevésbé sem nélkülözhetetlen vagy fontos, mégis megadja a mű sava-borsát.

Az ösztönlény-lét, az emberi elbutulás e maró iróniái mögött azonban kíméletlenül felvillan egy kiábrándult szociográfiai látlelet is. Friedkin ezúttal nagyon komolyan komolytalan, és ez a paradox attitűd a figurákat is meghatározza. A felülmúlhatatlanul ostoba család gyermeki naivitása, a röhejesen piperkőc bérgyilkos merev magabiztossága, a tételesen felsorolt szexuálpszichológiai defektusok ábrázolása mind-mind bőven túlmutatnak a paródia határain. A rendező nagy hangsúlyt fektet a rossz ízlés és az emberi butaság részletgazdag bemutatására: a sör, a gyorsétterem, az alantas szórakoztatás állandóan ott kísért a háttérben, miközben a hagyományos emberi kötelékek helyén csak mohóságot és a személyes érdekeket találjuk. A karikatúra szomorú felhangokkal, a szociografikus tabló éjfekete túlzásokkal gazdagodik, hőseinket ezért sem sajnálni, sem megvetni nem tudjuk, inkább csak elképedünk a látottak bizarr paradoxonjain.

A sztori kiszámíthatóságát nagyszerűen ellenpontozzák ezek a finom gesztusok. A rendező alpári humorba fojtja a ránk váró, gyakran egészen nyilvánvaló fordulatokat és kaján vigyorral karikírozza a szereplőket, ami egy morbid, de kíméletlenül kiábrándult atmoszférát eredményez. A monomániásan ismételgetett kutya-metafora, az elrajzolt antagonista ördögi attribútumai ugyanúgy elterelik a mű gyengeségeiről a néző figyelmét, mint a péppé-verés előtt lezajló csevegések, vagy a legváratlanabb helyeken felbukkanó női idomok. Ezek az önmagukban gyenge, kiszámítható fogások a halmozások, a túlzások és az érzelemmentes fogalmazásmód hatására azonban működnek, és végül mindig a jó helyekre kerülnek. Ezért lehet szerencséjük a gyengébben teljesítő színészeknek is, hiszen a bambaságával remeklő Thomas Haden Church, a zavarodott tündért hajszálpontosan hozó Juno Temple mellett úgy tűnhet, mintha Gina Gershon erőlködése, vagy Matthew McConaughey erőltetett manírjai is ehhez az ambivalens, de éppen ezért friss és izgalmas hangulathoz igazodnának.

Sajátos határhelyzete miatt a Killer Joe újabb löketet adhat a rendezői életmű kettős megítéléséhez. Mi, a pártatlan szurkolók azonban egészen biztosan jól jártunk, hiszen akár kortárs auteur, akár egy szerencsés profi, Friedkin e műve az olcsó, újrafelhasznált panelek és a merész abszurd utánozhatatlan elegyét nyújtja – és bár állandóan ingadozik a két minőség között, végül nem dől el egyik irányba sem.