Kockázatok és mellékhatások nélkül nem megy.
Ha filmes nyúl hozzá Lewis Carroll 1865-ös gyermekirodalmi klasszikusához, legyen mégoly nagy mesélői múltra visszatekintő rendező, mint Tim Burton, nem kerülheti el az összehasonlítást. Burton persze dörzsölt alak, ezért nem adaptálásra vállalkozott: Alice a filmben immár menekülő nagykamasz. A történeti hűséget tehát nem lehet számon kérni rajta, az eredeti mű szellemiségét azonban igen. S ez a mozinak szinte teljesíthetetlen kihívás.
"Abba a könnytóba pottyant, amelyet ő sírt össze, amikor még három méter magas volt" - pedig milyen könnyedén lehetne Carroll meséjének ehhez hasonló fordulatait képi nyelvre átültetni. Burton ehelyett berendez egy színes fantáziavilágot, s az eredeti mese szürreális képeit leginkább csak szóban hozza. A fanyar szójátékokkal pedig az a gond, hogy leírva vagy felolvasva az ember elidőzhet mellettük, a film viszont akciósebességgel pereg tovább. Mire leesik, már le is csúsztunk egy újabb poénról. Az Alice Csodaországban mozi valójában a megalkuvások története: miből enged a fiatal közönséget szem előtt tartó Disney, s mihez ragaszkodik a szójátékokkal játszó (A halott menyasszony), vérgőzös színekkel festő (Sweeney Todd - A Fleet Street démoni borbélya), a külvárosok Amerikájának szerethető torzszülöttjét életre hívó (Ollókezű Edward) Tim Burton. A rendező a kompromisszumok felmérésekor alighanem maga is az Alice Csodaországban szindróma áldozata lett. E Lilliput-látás lényege, hogy a beteg kisebbnek látja a tárgyakat a valóságnál. Ezért a film gyermekeknek túl felnőttes, a felnőtteknek gyermeteg. Maradnak a fanatikus Burton-rajongók és az infantilisek.
