Zöldséges barátom figyelmeztetett a minap, hogy ne hagyjam magam átverni, és ne a legszebb narancsokat válogassam a kupacból. Hiszen épp ezeket bütykölik meg az élelmes kereskedők úgy, hogy valami ártalmatlan színezékkel lefújják, s így a gyümölcs egészségesebbnek, érettebbnek, egyszóval szemkápráztatóbbnak tűnik.
Na, pont ez történt Guillermo Del Toro filmjével is. Sikerült az amúgy sovány alapanyagot egy olyasféle lakkal kipofozni, hogy az attól az eredetibbnek, csillogóbbnak és okosabbnak tűnik. S ennek érdekében szinte mindent felhasznál, ami jelenleg kapható a filmes patikában: fantasy keveredik a klasszikus mese elemeivel, horror a drámai hangvétellel, és a távlat érdekében mindehhez még történelmi hátteret is fest, mert él az álomgyárban egy olyasféle elképzelés, hogy a csupasz történelem önmagában is képes mélységet adni még a legbugyutább történetnek is. És ha már történelem, akkor minimum háború, mert akkor nagyobb lehet a kontraszt az emberi pokol és a mese varázsvilága között, a nézők okulása érdekében. Mintha Alice egyszerre járna a lebombázott Londonban és Csodaországban. De miért is?
De talán nem is az az alapvető baj, hogy Del Toro voltaképpen egyszerre két filmet forgat (egy horrorba mártott partizán- és egy trendi fantasyfilmet), hanem hogy hollywoodi iparosként képtelen szabadulni a kliséktől: olyan "művészfilmet" forgat, amely még a nagyközönség számára is emészthető, érthető, és fölöttébb étvágygerjesztő. Azt is megeteti, aki nem is lenne rá éhes. Így történik, hogy a pazar látványvilágnak (három technikai Oscar a jutalma: látványtervezés, operatőri munka, maszk) kellene feledtetnie a giccsbe hajló közhelyeket, az ordítóan átlátszó fordulatokat és az indokolatlan borzalmakat. Mert vajon milyen művészi üzenete lehet annak, hogy a szadista hajlamú Vidal kapitány premier plánban varrja össze szétvágott, ám mégis vértelen száját? Persze, aki a Penge 2.-vel már bizonyított, annak az ilyesmi kihagyhatatlan ziccer.
A vérrealizmust, a kínzás naturalisztikus fortélyait a mese lenne hivatott ellensúlyozni. S bár a Harry Potter-sorozaton, A gyűrűk Urán, netán A sejten felnövő nemzedék elvileg olyan sok újdonságot már nem találhatna az efféle látványvilágban, Del Toro mégis képes a székhez ragasztani nézőit: a második próba képi világa egyszerre lenyűgöző és félelmetes. S bár ez önmagában elég lenne egy filmhez, de a rendezőnk többet akar: vízióját mindent átfogó világlátássá és -értelmezéssé szeretné fejleszteni. Örülne, ha eztán a rútban meglátnánk a szépet és fordítva, vagy abban a hitben mártóznánk meg kollektíve, hogy minden földi borzalmak ellenére, mégiscsak létezik egy világ - ha úgy akarjuk: természetfölötti -, ahol az önfeláldozás és a jóság elnyeri méltó büntetését. Eredeti, már-már forradalmi gondolat. És ekkor már hiába a pontos színészi munka (Sergi López ismét jól hozza az agresszív, vadállatias karaktert), az átlátszó történet olyan könynyes, Disney-féle giccsbe hull, hogy épphogy megússzuk nevetés nélkül. Hiába: a trükk önmagában még nem varázslat.
