Ez alkalommal két horrorfigura lett egy filmbe összegyúrva, a Sigourney Weaver által már többször leküzdött, kihordott, megszült és újra leküzdött Alien, valamint az valódi nagy vadász, akibe még Schwartzi bicskája is kis híján beletört, a rasztahajú földönkívüli Predator.
A horror műfajában kötelező elem, hogy a főhősnek a hosszú és véres harc után, immár társak nélkül, egyedül maradva szembe kell kerülnie a rettegés tárgyával. Ez a "tárgy" lehet őrült tudós, féltékeny szörnyeteg, dühöngő pszichopata, maga Dracula, vagy egy teljes zombi-banda, és hasonló más csúnya, nem szeretem alakok. Illetve jelen film témájához kapcsolódóan, a már jól ismert földönkívüli savat-nyáladzó óriásrovar, vagy a háromméteres, külsőleg határozottan a békés rasztafáriánus hívők jegyeit magánviselő, ám belülről kellően kegyetlen, szintén nem evilági vadorzó, akiket/amiket aztán a mindenkori főhős, több sebből vérezve bár, de törve nem, jól legyaláz. De a győzelem csak látszólagos, mert hősünk még javában törülgeti homlokáról az izzadtságot, vért, vagy más nedveket, a háttérben egy villanásra mintha a halottnak hitt szörny, vagy annak valami reinkarnációja, ivadéka, vagy rendes upgrade-ja eliszkol a sötétbe, csak azért, hogy a néző igazából ne nyugodhasson meg, és jól kiszámított produceri megfontolásból neki lehessen állni a következő folytatásnak.
A horror műfajában egyáltalában nem ritka az ilyesféle "címegyesítő" mérkőzés, már a film hőskorában összeengedték kísérletező kedvű filmesek Draculát Frankenstein torz teremtményével, majd később King Kongot Godzillával, Godzillát Megagodzillával, még tán Dr. Jekyllt is Mr.Hyde-al, és lehetne folytatni a sort sokáig? Hogy miért? Ezeknek a szörnyeknek olyan rajongótáboruk van, mint a másik oldalnak, a hősöknek, Supermannek, Batmannek, Pókmennek és a többinek. E markánsan elkülönülő csoportoknak komolyabb összetűzését elkerülendő aztán a fékezhetetlen agyvelejű alkotók olykor összeengedik agyszüleményeiket, inkább így eldöntve, ki a nyerő. Plusz így lejön a bizonyos rókáról még egy extra bőr.
Paul W.S Anderson, aki a hírek szerint nem is érdektelen filmekkel, független filmesként kezdte filmes pályáját, tehetségének egy részét aprópénzre váltotta ezzel a bizonyára izgalmasnak szánt, ám meglehetősen erőltetettre, sőt pornográfra sikerült darabbal, az Alien vs Predatorral. Erőltetett, hiszen az Alien figurája már négy részben tűnt fel, ráadásul nem is akármilyen rendezők által elővezetve, a Predator is megélt tudomásom szerint két részt, a rém által kellően lealázva benne két későbbi, valóságos amerikai kormányzót, Arnold Schwartzeneggert és Jesse Venturát. Nyilvánvaló, hogy semmi eredetit nem szándékozott Anderson létrehozni, hiszen biztosra ment, kockázatot nem vállalt. Célja semmi más, mint a videojáték piacon már megjelent Alien vs Predator játék promotálása, nagy költségvetéssel a nagyobb összbevétel reményében. Pornográf pedig azért, mert hasonlatosan a másik, elsősorban érzékekre ható műfajhoz, az erotikus filmhez, itt is nagyobb hatás érhető el, ha a lényeg, ez esetben a rettegés tárgya, a rém megjelenése minél később történik. Csak érezzük, hogy itt van, közeleg, de nem látjuk. A feszültség nő, és amikor "végre" megjelenik, felszakadhat a sikoly. Miként a pornófilmekben is, a puszta húsok egymáshoz csattogása néhány perc után még a leglüktetőbb libidót is lenyugtatja, így az a tény, hogy mind az Alient, mind a Predatort ismerjük, tudjuk, mit reagálnak, hogyan ölnek, jelenlétük funkcióját veszti, hiszen nem félünk tőlük.
Az, hogy a film technikailag, effektjeiben, hanghatásaiban professzionális, manapság már alapkövetelmény, nem erény. Aki beül egy horrorfilmre, az nyilván rettegni akar, ez alkalommal viszont maximum azért aggódhat, vajon lekapcsolta-e otthon a gázt. A filmen a hősök persze hogy odamennek, persze, hogy lemennek, persze, hogy felébresztik, persze, hogy? Tudunk mindent az első pillanattól kezdve, nincs para. De a Kovi-birodalom is virágzik, valamint a trancsírozás is szórakoztat egyeseket...
