Taylor Lautnerrel ellentétben Robert Pattinson és Kristen Stewart azóta sem győznek bocsánatot kérni az Alkonyatért. Előbbi Cronenbergnél és az Országúti bosszúban játszott A-kategóriás álomszerepnek korántsem nevezhető karaktereket, utóbbi az Úton után most Juliette Binoche oldalán tűnik fel az elismert veterán francia auteur, Oliver Assayas filmjében, a Sils Maria felhőiben.
Maria (Binoche) színészi pályáján egy szerelmi kamaradráma hozott áttörést, amelyben egy főnöknőjét öngyilkosságba kergető, fiatal femme fatale-t alakított. Húsz évvel később a karrierje csúcsán lévő sztárszínészt felkérik, hogy játsszon az újrarendezett változatban, ám ezúttal az idősebb nő szerepét kínálják neki. A darab írója, Wilhelm Melchior váratlanul meghal, Maria pedig igent mond a felkérésre, és fiatal asszisztensével, Valentine-nal (Stewart) a svájci Sils Maria hegyei közé utazik, hogy a szerző házában próbáljanak. Az ifjú csábító szerepét egy botrányhős hollywoodi tinisztár, Jo-Ann (Chloë Grace Moretz) kapja, akit Maria elvből ki nem állhat, asszisztense viszont bálványoz.
A nyitányban Maria kijelenti, hogy esze ágában sincs szuperhősfilmben játszani, Jo-Ann pedig nagy hollywoodi blockbusterekről váltana komoly színpadi szerepre. Stewart és Moretz (Engedj be!, Ha/Ver) maguk is így tettek, ráadásul utóbbi kvázi az előbbit alakítja, ha már az Alkonyat női sztárja nem híres színésznőt, hanem asszisztenst játszik. Assayas nem először készít aktuális vonatkozású, rejtetten dokumentarista filmet: ahogy az Amatőr bérgyilkost Édouard Stern meggyilkolása ihlette, úgy Jo-Ann karakterének botrányaiban Miley Cyrus és Selena Gomez kicsapongó, exhibicionista tinisztár-generációja köszön vissza. A Videodrome-idéző Démoni szeretőben a felnőtt animével foglalkozott, ezúttal az álomgyári látványpornóval. A félig magyar származású író-rendező, aki a Cahiers du Cinéma szerzőjeként kezdte pályáját, az Irma Vep után ismét direkten mesél valós személyekről (pl. a hegyifilmes Arnold Fanckról).
Noha auteurként személyes művészfilmeket készít, szó sincs arról, hogy Assayas élesen elítélné a hollywoodi blockbustereket: a film talán legemlékezetesebb szcénájában Maria és Valentine megnézik Jo-Ann új szuperhősmoziját (mely kvázi az X-Men aktuális installációja), majd egy sör mellett hevesen vitatkoznak róla, előbbi gúnyolódik, utóbbi geek elemzést vág ki. A francia újhullám alkotóihoz hasonlóan Assayas sem veti meg a másodvonalbeli tömegkultúrát: a mű a műben eleve egy olcsó férfifantáziaként jellemzett erotikus thriller, de a direktor a Cahiers színeiben Romero és Cronenberg munkáival is foglalkozott, zsánerekkel pedig gyakran játszadozik (az Irma Vep egy vámpírfilm forgatásáról szól, az Amatőr bérgyilkos bűnthriller, a Démoni szerető kémfilm).
Maria és Valentine vitája azért is sokatmondó, mert a film a Tiszta, a Démoni szerető és az Imra Vep után ismét (ezúttal színházi) kulisszák mögött játszódó meta-egzisztencialista művész-dráma. Assayas elmossa a határokat valóság, a mű és a filmbeli színdarab közt, valamint inkább önironikusan, semmint köldöknézően kommentálja saját munkáját – lerí mozijáról, hogy alkotója valaha filmkritikus volt. Mindkét mű a mentorát vesztett, ezzel mesterré avanzsáló Maria történetévé válik, akinek nemcsak az öregedés és a sztárstátusz bonyodalmaival kell szembenéznie, de a nyers és tapasztalatlan, ám talán nem is olyan butuska és tehetségtelen fruskák képében az idők változásával, sőt a saját karrierjében való időbeni visszautazással is. A színdarabbal ellentétben nem szerelmi vagy szexuális, hanem szellemi és művészi fronton alakul ki összecsapás, az eredmény a díva jellemfejlődése. A darab két nőkaraktere Maria ifjú és középkorú énje, Jo-Ann és Valentine a filmcsillag fiatal változatai, és mind színésznőik alteregói, meg persze a veterán rendezőé is, aki gyakran tesz meg nőket filmjei főhősének. Már 1985-ben, filmalkotói pályája hajnalán is dolgozott együtt Binoche-sal a Randevún, s a most a filmbéli színésznő mellett a direktor is önvizsgálatot tart, összefoglalja karrierjét: korábbi filmjeinek főszereplői vagy ok nélkül lázadó fiatalok (Üres lap és Május után című önéletrajzi filmjeiben), vagy pedig befutott, de válságba került művészek (Irma Vep, Tiszta), e mozijában tehát összeereszti ifjú és középkorú alteregóit.
Bár ismét nemzetközi sztárokkal és angol nyelven forgatott, Assayas e filmjét sem a nagyközönségnek készítette: ráérős, lezser, kontemplatív, kísérletező mű, amely a művészmozik közönsége számára lehet intellektuálisan izgalmas. Újfent kétszereplős, konfrontációra építő nagyjeleneteket rendez (az Amatőr bérgyilkosban egy huszonöt perces szcénával terhelte meg a publikumot), bízva színészeiben, akik meghálálják ezt. A film tézise beigazolódik, a tizenhét éves Moretz éppoly jó, mint Binoche (Stewart továbbra is hadar és motyog, de ez generációjára is jellemző, így realista gesztusként is felfogható, hogy Assayas tétlenül nézte). Bár a film sok újat nem mond az öregedésről és az idők változásáról, a rendező egyik legérettebb filmjeként egyben jobb munkái közé is tartozik.
Pont: 7/10
