Nem jó, nem rossz, néha vicces, néha uncsi - művészfilm akart lenni. Valójában Michael Douglas jutalomjátéka lett belőle. (Wonder Boys - Pokoli hétvége, rendezte: Curtis Hanson.) Én is miatta választottam ezt a mozit, láttam a fotókat, és azt mondtam, nicsak, egy igazi színész, itt nem szépfiú, hagyta magát széteső férfinak fotózni: szürkés haj, öregedő arc, szemüveg, trehány kardigán. Korai öregség: nem éppen hollywoodi manír. Douglas egyébként szerepe szerint író és professzor valami uli-buli pittsburghi egyetemen. (A helyszínválasztás rokonszenves: végre nem csillogó, felhőkarcolós metropolisban járkálunk...) Mondom: író, a művészet az élete - csak most éppen nem megy. Valamikor ment, előző regénye híres is volt egy darabig, de most csak veri az írógépet (forgófejes IBM, istenem, annak idején mennyire szerettem volna egy ilyet!), és már a kétezredik oldalon tart, de a papírkásának, a remélt regénynek se füle, se farka.
Tanítani jobb. Már csak azért is, mert egyik diákja (Tobey Maguire) óriási tehetség - hazudik, iszik, kokszol, lefalcol otthonról, de amit ír, az kitűnő. Douglas tehetségóvodájának ő a sztárja és ápoltja. Mert a fiú tikkes is egy kicsit.
Írókám ezen a hétvégén benne van a pácban. Felesége épp elhúzott, szeretője (főállásban a tanszékvezető neje: Frances McDormand) bejelenti, hogy terhes lett, regénye nem kell senkinek, viszont egy harci kutya úgy szétmarcangolja a bokáját, hogy végigsántikálja a filmet. (A dögöt az író-tanítvány lelövi, aztán az ötvenkilós tetemet - a hecc kedvéért is - berakják tulajdonosa kocsijába. Merthogy ez a mozi olyan vígjátékféle akar lenni.)
Hát bizony, írni nehéz. Ha nem jön az ihlet, az ötlet, a múzsa, akármi, hiába vagy grafomán, csak makulatúrát gyártasz. Pláne ha a tehetség is elszállt belőled. És ez a film valójában erről szól. (Csináltak már mozit a tehetségtelen művész kalandjaiból?) Viszont Michael Douglas tényleg nagyszerű, érte érdemes végigunatkozni a filmet. Nyilván észrevette, hogy marhaság az egész, ezért belejátszotta saját életdrámáját, túl a Catherine Zeta-Jones-esküvő médiacirkuszán, Oscar-őrületeken, a világhír csillogásán. Hogy milyen nehéz valamit is kicsiholni - nem is a művészetből, nem a filmiparból, hanem egyáltalán az életből. Mert ez a színész azt mutatja meg, hogy a sztár is ember - amiről illik elfelejtkezni, hiszen nem azért fizetik -, és hogy a dolgozószobán (filmstúdión, szakmán) kívüli élet rémes. Rémes, mert egyfelől arra dreszszírozták, hogy valami sikereset (eladhatót) alkosson, másrészt viszont ha ez nem megy, akkor - ezen a szinten - az életben nincs semmi fogódzó, csak kokain meg ilyen-olyan kalandok homokos kiadójával, kékharisnya diáklányokkal, agresszív szeretővel - és az üres lakással. Douglas játékának ez a vallomásszerű életdrámája (vígjátéka?) igazi meglepetés.
A filmnek kétféle olvasata is van. Az egyik: ebben a mai világban a betűvetés olyan felesleges, mint a borjúnak az ötödik láb. Jobb, ha elfújja a szél. A másik - és értheted így is -, hogy előbb élni kell, és akkor talán megjön az ihlet is. A mozi ez utóbbi felé veszi a kanyart: Doug-las lecseréli múzeumi írógépét egy laptopra, feleségül veszi szeretőjét (gyerekkel), hagyja magát kirúgni az egyetemről - és mit tesz isten, csak úgy folynak belőle a sorok. Istenem, ha ez ilyen egyszerű lenne.
A szarnak is van minősége - mondta Gore Vidal, a ma már klasszikus amerikai író, aki gyerekkorában egy hollywoodi stúdió szövegkönyvíró-részlegében tanulta ezt a mondatot. Kifelé menet ez jutott eszembe.
