Modern korunk már-már gyógyíthatatlan betegsége az agresszió, melynek elképesztően sokféle változatáról ? a pokoli tornyok terrorista robbantgatásaitól kezdve a ?maszek? lélektani hadviselés fertőzéséig ? filmek tucatjai szólnak. A globalizmus jegyében Amerikában éppúgy, mint Kelet-Európában vagy más kontinenseken. Ahogy durvul napról napra a világ (márpedig semmi jele annak, hogy a brutalitás folyamatossága megszakadjon), úgy őrzi időszerűségét a téma a vásznon. A szerzők egyébként főleg a jelenség dokumentáris hitelességű feltárását vállalják, ennél azonban értékesebbek és tartalmasabbak az ok-okozati összefüggéseket, a társadalmi hátteret, a szociológiai jellegű indítékokat ábrázoló alkotások, a dolgok sajnálatos állását katartikus erővel megjelenítő drámák.
Szurdi Miklós rendező hosszas, kényszerű szünetet követően ? ilyen ma a filmcsinálók sorsa ? ?állat az emberben?-variációval jelentkezett. Prekoncepciója fájdalmasan keserű: ?Életem különböző stációiban azt keresem, hogy az ember hogyan megy lelkileg tönkre, anélkül, hogy ezt észrevenné, hogyan képes élni az ember úgy, hogy egyre kevesebb a morális fogódzó?? Továbbá: Tartani kell-e, s ha igen, mennyire attól, hogy a felhalmozódott feszültségek az elkövetőket, az erőszak akcióba lépő lovagjait is meglepik?
A Vademberek hosszú ? részben a széles nyilvánosság előtt zajlott ? előkészületek, tesztelések, forgatókönyvi alakítgatások, produceri kilincselések után került műterembe. Az ajánlásokon egész estés televíziós produktumként hirdetik (a műfaj nálunk régóta agonizál), ugyanakkor külföldi filmfesztiválokon is bemutatták. Szerzői, ha tehetnék, még ezután is változtatnának rajta, de hát a premier lezajlott: tekintsük a most látott verziót véglegesnek.
A fentebbi kérdésekre adott válaszok eléggé elnagyoltak, híjával vannak az eredetiségnek. A történet (Csák Gyula elbeszéléséből Békés Pál írta a forgatókönyvet) feltehetően alkalmas lenne arra, hogy bevilágítson az eltorzuló jellemek cselekvéseinek sötét zugaiba, s ezáltal megismerjük a gyilkos előítéletek lényegi mozgatórugóit, ám a négy barát tragikus végű vakációzásának rajza sematikus, a karakterek elmosódottan arctalanok, ami pedig az agresszív viselkedés folyamatának állomásait illeti, nagyrészt hiteltelenítik az egymásra torlódó evidenciák. Szurdi néhány jelentben képes sistergő atmoszférát teremteni, az expozíció felépítésében ? megállapításunk korábbi műveire is vonatkozik! ? következetesebb, mint a szituáció kibontásában. Amikor robban a konfliktus (a fiatalok nekiesnek Predragnak, a ?tolvaj jugoszlávnak?, az idegennek, s elvakult dühükben teljesen kivetkőznek magukból), sablonos kirakókockák illeszkednek egymáshoz, valamennyi helye előre kiszámítható. Persze nő is van a dologban: rá Káró, a társaság egyik tagja vet szemet, de a gyűlölet motivációjának élénkítése érdekében a gyógyszerész hölgy Predragot öleli, amiből további véres és szintén könnyűszerrel kikövetkeztethető bonyodalmak származnak. A matróz még a négyes fogat férfijainál is haloványabb papirosfigura. Reflexiói, indulatai komikusan eltúlzottak, holott parodisztikus alkotói szándékról szó sincs. Az aránytévesztés azért feltűnő, mert emiatt színpadias a küzdelemben részvevők harca és árulkodóan művi az összecsapások koreográfiája. A dialógusokban ömlenek a ?minden nő megszerezhető? mélységű közhelyek.
Szalai András operatőri munkája rutinosan műfajszerű, akárcsak Magyar Zsolt aláfestő zenéje. A színészek (Cserhalmi György, Kamarás Iván, Szabó Győző, Szakács Tibor, Lippai László, Schell Judit) nehezen tudnak kicsiholni szerepükből egy-egy vérbő élethelyzetre emlékeztető pillanatot. A közös erőfeszítések nem jártak meggyőző eredménnyel. A Vademberek ? a dicséretes szándék, a közönség szolgálatára szövetkezett stáb ambíciói ellenére ? sajnos torzó maradt.
