Az állatok növekedési hormonokkal tömése nem újdonság, ahogyan az sem, hogy az emberi faj egyes tagjai is szteroidokhoz nyúlnak, hogy izomrostjaik megfeszítése után lepattanhasson róluk a felsőrész. Ám mi történik akkor, ha mindezt megspékeljük azzal a sztereotípiával, miszerint az állattartó gazda egy idő után imitálni kezdi a kedvencét, és kutyatartóból eb-fejű ember, a nyulakat tartó egyénekből pedig tapsifüles gazdik válnak? Nos, az izomkolosszus-lét és a mimézis-elmélet tökéletes szintézise Michael R. Roskam Oscarra-jelölt alkotása, a Bikanyak, (Bullhead, 2012) amely a dühöngő bikává transzformálódott Jack Vanmarsenille (Matthias Schoenaerts) tragikus történetét elmesélve olyan kérdésekre keresi a választ, minthogy mi történik, amikor mesterségesen teremtünk férfit, pláne, ha annak karakterét az alapvető nemi hiány köré építjük?

Jacky Limburgban – a belga nyelvi határ flamand oldalán – igazgatja családi farmjukat, és mind állatait, mind saját magát növekedési hormonokkal és egyéb illegális anyagokkal tömi. Napjai azzal telnek, hogy a szteroid-adagok befecskendezése után nagyokat bokszol a levegővel, miközben a vallon oldalon élő Lucia (Jeanne Dandoy) iránt sóvárog. Egy jövedelmező ajánlat azonban váratlan fordulatot hoz a bikanyakú férfi életébe: Jacky-t azzal keresi fel a helyi állatorvos, hogy ha a hormon-maffia oszlopos tagjának nagy mennyiségű húst szállít, további hormonkészítményeket kaphat, amelyekkel tovább növelheti a bikák súlyát és erejét. De ezzel egy időben az illegális kábítószerek után kutató agrár-nyomozót meggyilkolják, ezért Jacky kilép az üzletből. A hormon-maffia emberei persze nem nézik ezt jó szemmel, és egyik emberüket, Diederik-et (Jeroen Perceval) küldik a farmer nyomába.

Bár a fabulát alapvetően egy bűnügyi eset ihlette, (1996-ban valóban megölték a belga kábítószer-ellenes kampány egyik vezetőjét), a hormonmaffia-történet mellékes a sztoriban, és a lényeg Jacky személyes történetének és traumáinak precíz kidolgozása. Amellett, hogy a film szüzséje nagyrészt suspense-dramaturgiára épül; a számos szubjektív flash-back, az elérhetetlen és a főhőst a pusztulásba taszító femme fatale, a fatalizmus, illetve az állandó érzelmi veszélyeztetettség is arra utalnak, hogy a noir az a műfaj, amely a Bikanyak alapzsánereként funkcionál. Roskam csavaros rendezése azonban túllép a zsáner keretein, és bár kezdetben a bűnügyi-szálra koncentrál; a történet előrehaladtával ez a vonal egyre inkább háttérbe szorul.

A Bikanyak központi eleme Jacky jellemfejlődése és a hű karakterábrázolás, a személyes dráma, ami megmagyarázza az agresszív férfi még agresszívabb cselekedeteit. Merthogy milyen figura is a bikanyakú, izomkolosszus Jacky? Egy behemót, érzelmek nélküli robot-idióta, vagy egy igenis emocionális, érzékeny férfi, aki képtelen kifejezni az érzelmeit, ezért agresszivitásával kommunikál? Nos, a kérdés már egy folyamat végét tárgyalja, holott a Bikanyak kapcsán pontosan a valamivé/valakivé válás miértje a lényeg, és evidens, hogy Jacky egy mélyen érző férfi. A sors azonban kegyetlenül elbánt vele, és problémáira csak egyetlen gyógyír létezik: a szteroid. Jacky-n azonban már az injekciók sem segíthetnek: a farmer élete olyannyira félresiklott gyerekkorában, hogy semmilyen olyan alternatíva nem kínálkozik, amely feloldhatná a férfi szorongásait és a film sem mutat kiutat arról a vágóhídról, ahol a bikává transzformálódott Jack fújtat. A flamand főszereplő így könnyen úgy végezheti, mint kedvenc állatai: óriási húsdarabként egy mészárlás végén.

A Bikanyak történetében azonban nem csupán Jack a társadalmon kívül ragadt személy. Gyerekkori barátja, Diederik ugyanebben a cipőben jár, ráadásul ő is a szexualitása miatt kerül ki a normalitás halmazából. Diederik úgy próbál meg integrálódni, hogy spiclivé válik, aki mind a maffiának, mind a rendőrségnek jelent. Míg előbbi a férfiasság fellegvára, és a bűnözők kerekasztalos-szivarfüstös világát idézi fel, addig az állam büntető-apparátusa a nőiesség oldala: az egyik rendőr a gyengébbik nem tagja, míg másik – akárcsak Diederik – homoszexuális férfi, aki szerelmet ígér a besúgónak az "ügy lerendezése után".

A filmben egy további szál is domináns, ez pedig az a rendezői szándék – és bravúr –, amely amellett, hogy alapvetően Jacky jellemére épít, képes a tematikai-műfaji egyvelegben hitelesen beszélni a flamand-vallon konfliktusról. Belgium egyik állandósult problémája ugyanis az országot kettészelő – az újlatin (francia) és a germán (holland) nyelveket beszélő populációt elválasztó – határvonal, amelyen ide-oda mozogva nem csak nyelvet, hanem hazát is vált az ember. Egy ilyen fal megléte nem csupán geográfiai és szociológiai szempontból kellemetlen, hanem azért is, mert mindezek következményeképpen Belgiumban nem beszélhetünk egységes nemzetről. A megosztottságra Roskam nem csupán azzal reflektál, hogy a történetet az országot kettészelő határvonalra helyezi, hanem az által is, ahogyan a fabula alapkonfliktusába belefűzi a nyelvi ellentétet. A flamand-vallon konfliktust az autószerelők karaktere, és Jack plátói szerelme, az elérhetetlen Lucia személye testesítik meg.

Az országot kettészelő vonal egy metaforisztikus alakzatot ölt, amelyben Jacky szürke világával szemben Lucia színes, vonzó, minden agresszivitástól mentes univerzuma áll. Ebbe az – érthetetlen és teljesen idegen – ismeretlenbe lép be Jack, aki láthatóan képtelen felfogni a nem-agrár birodalmat: életében nem használt még parfümöt, és azt sem tudja, hogy hogyan kell elvegyülni egy diszkóban, nem beszélve az udvarlás lépcsőfokairól és hogyanjairól. Mivel a szituációkra csak agresszivitással képes reagálni, ezért a nézőben állandó feszültséget kelt, hogy Jacky mikor robban a francia terepen, és veri szét Liege utcáit és embereit. Ezt erősíti a vizuális világ, amely a képkivágatban sokszor csak a farmer bikaszerű hátát szerepelteti, és olyannyira hangsúlyossá teszi azt, hogy a plánból minden más elemet kivon. Az izomkolosszus férfi birkózó-szerű mozgása tovább halmozza a flamand erejére és agressziójára tett utalásokat, nem beszélve a már említett tekintetről, amely Schoenaerts impozáns alakításának köszönhetően vetekedik az amerikai tévés ketrecharcok kezdetekor egymásra meredő ellenségek vérben forgó szempárjaival.

Jacky tehát agresszív izomkolosszus módján üt le mindent, ami az útjába kerül a vallon világban való kalandozásai során, míg hazai pályán az állatainak és a családjának szenteli idejét. A filmben megjelenő kettősség (szexualitás, nemi szerepek, jó és rossz) így tovább gazdagodik a flamand és a vallon világ konfliktusával, amelyhez Lucia szerepén kívül az autószerelők komikus karaktere is hozzájárul. A két férfi nem beszéli a flamand nyelvet, és hol szidják, hol pedig istenítik a határ túloldalán élő embereket. Bárhogyan is, a filmből azonban leginkább az derül ki, hogy hiába lép egy flamand a vallonok földjére, és hiába tűnnek a franciául beszélő emberek oly kedvesnek (lásd a diszkó vezetője), a három lépés távolság akkor is ott feszül a két nemzet között. Az etikai-etnikai problémát tovább mélyíti a modern francia élet és a flamand agrárvilág szembeállítása, azaz az ősi és a jelenkori életvitel ellentétének vázolása, amely végképp rávilágít Jacky és Lucia kapcsolatának lehetetlenségére. Ezen melodramatikus felhangok segítik, hogy megértsük a férfi zuhanásának miértjét, és választ kapjunk arra a kérdésre, hogy miért is lehetetlen egy olyan ember, mint Vanmarsenille integrálódása.

A Bikanyak egy rendkívül összetett alkotás, amely bőven merít mind a noir, mind a melodráma kelléktárából, miközben hű képet fest jelenkorunk ellehetetlenült nemi, szexuális és interperszonális bénulásairól. A film metaforikus kontextusa és depresszív képi világa egy Rubik-kockaként működő struktúrát alkot, ám jelen esetben még a színek egymáshoz illesztése után sem lehetünk biztosak abban, hogy megfejtettük Roskam rejtvényét. Akárhogyan is, érdemes próbálkozni, és a kocka forgatása közben mannaként csemegézni a belga első filmes alkotását.