Fura, de csak a film végén kapcsoltam, amikor már majdnem mindennek vége, és amikor kiderül, hogy a szerelem lényege az emlék.
Hogy valaha jó volt együtt lenni. És jönnek vissza az emlékek, vicces pillanatok, jaj, de szerettük egymást. Ekkor jutott eszembe, hogy már láttam ezt a filmet. Persze az ennél sokkal jobb volt, Woody Allen és Diane Keaton, és persze az Annie Hall.
Az Első a szerelem tehetségtelen magyar címe ellenére abban a ligában játszik együtt még néhány Billy Crystal-filmmel, és persze az eredeti Woody Allenekkel. Tehát New York, zsidók, pszichiáterek, neurotikus emberek és nagy szerelmek. Sajnos nem lehet anélkül beszélni a filmről, hogy egy fontos poént le ne lőjek, de ezt már a filmelőzetesben is elmondják: a válás utáni szépasszony egy tizennégy évvel fiatalabb fiúval kezd el járni. Pszichiátere természetesen támogatja ebben, élni kell és felejteni, de csak addig, amíg ki nem derül, hogy a fiú éppen a pszichiáter gyermeke. Ó, és a nő nem is zsidó.
Jó ötlet, mert nem arra szalad ki, amit már mindannyian tudunk, hogy a szegény pszichiáter a legbolondabb, hanem hogy más hivatalosan tanácsokat osztogatni, és más az, amikor saját bőrre megy a játék. És miközben van valami mondanivalócska, azért nevetni is lehet. Vagyis hát muszáj. Mert akármilyen sablonos is, de Meryl Streep tényleg elképesztően jó színész, és ez ilyenkor még nyilvánvalóbb, mint a nagy filmjeiben. Abszolút virtuóz, egy kissé eltátott szájon vagy egy elakadt mozdulatán vihogni kell, aztán csak egyet rezdül, és éppen a megfelelő pillanatban szalad túl a szeme, kicsordul a könny, és akkor érteni lehet mindent, még azt is, hogy miért nem lehet happy az end.
A többieknek nincs más dolguk, csak hogy ott maradjanak a vásznon Streep mellett, és nem is tűnik nagy erőfeszítésnek, hogy ott maradjanak. Uma Thurman most is bomba, furcsa száj, furcsa szem, furcsa orr, és az egész mégis szép nőt ad ki együtt, Bryan Greenberg pedig tényleg lehetne főszereplő egy Woody Allen-filmben.
Jó film, van eleje, közepe, a vége egy kicsit messzire sikerült, de aztán eljön az is. Talán éppen ez kellett a rendező-forgatókönyvíró Ben Youngernek, ha korábban fejezi be a filmet, esetleg azt a benyomást keltené, hogy hisz a valószínűtlen kapcsolatokban. Még mielőtt Pretty Womanné válna a film, inkább jöjjön a kispolgári belenyugvás, sokat nevettünk, kicsit szomorkodtunk, és hálásak vagyunk az elmúlt szerelmekért.
