Következzék öt szórakoztató(nak szánt) műsor a kereskedelmi tévék kínálatából, mely önfeledtség helyett a mélységes szégyenérzetet hozta el a magyar háztartásokba!
Csíííz
Ha van valami, amit megtanulhattunk a 80-as, 90-es évek kabaréjeleneteiből: ha valaki rendőrruhában, micisapkában vagy férfiként nőnek öltözve tűnik fel egy viccesnek szánt jelenetben, abból jó eséllyel sáskajárás, háromnapos sötétség és véreső születik majd. A Para-, majd Szuperbola pedig azt demonstrálta adásról adásra, hogy politikusok közszerepléseinek utószinkronjai még ennél is tragikusabb végkifejlettel kecsegtethetik a nézőket. Legvégül ugyancsak pusztító szégyenérzet lesz osztályrészünk, ha az úgynevezett vicces műsor szereplői a „kicsit harsányabban!” utasítást kapják meg egyedüli instrukcióként. Nos, a Csíííz amolyan audiovizuális Megagodzillaként, egybegyúrva tálalta nekünk mindezt, és késztetett minket elvonulásra olyan tájegységekre, melyet sosem érintett kábelszerelő talpa.
Szeszélyes
A Magyar Televíziónak köszönhetően 1981-től a Vidám Színpad betört a virágos tapétával és vaddisznóbőrrel dekorált nappalikba, és Szeszélyes évszakok címen egészen 2004-ig volt a lakossági muhaha egyik zászlóvivője. És bár az ágyunk alatt megbúvó hajhálós-házikabátos Balázs Péter iránti félelmünk olykor felnőttként is indokolttá tette a gyerekszobai kislámpák használatát, a műsor szerethetőségéhez Antal Imre jóvoltából kétség sem férhetett. Ugyanez már a legkevésbé sem volt igaz a műsor RTL Klub-os mutációjára, ahol a társműsorvezető, Csonka András amolyan élő vészvillogóként figyelmeztetett minket: a következő percek megzavarhatják a pojácáskodásra érzékeny nézők lelki nyugalmát! És valóban, a Szeszélyes nemcsak új dimenziókat hódított meg ripacskodás terén, de a nézői intelligencia ellen is hadjáratot hirdetett. Akinek ugyanis a partvisbajszos bunkórendőr és a fejhangon sipákoló férfiúi háziasszonyok karakterei kevésnek bizonyultak, azt az önmagát alakító Fekete Pákó tuszkolta le szellemi vasvillával az infernális antihumor poklába.
Tea / Limonádé / Egy rém rendes család Budapesten
A Família Kft.-t, mint az első magyar szituációs komédiát egy alapvető tényező biztosan megkülönböztette a műfaj amerikai képviselőitől: utóbbiakban időnként úgynevezett poénok is elhangzottak. Cserébe a Szép család bármin képes volt agyérgörcs-generáló hisztériába kezdeni a Duna kétcentis apadásától a kazah export-visszatérítésre vonatkozó törvényekig. A Família Kft. sikeréből a kereskedelmi tévék producerei ugyanazt a téves következtetést vonták le, mint a faipari szakmunkás Akela-rajongók jelentős hányada: a Coca-Cola nemcsak tökéletesen kompatibilis a hazai vörösborokkal, de ezen elegy tömeges fogyasztásra is alkalmas. Így aztán a TV2-RTL Klub jóvoltából folytatódott a röhögőgép amerikai típusú amortizációja: a Tea és a Limonádé még lazán belefért a háttérzajként jól funkcionáló, „nem zavar, ha megy”-típusú műsorok folyamába. Ezzel szemben az Egy rém rendes család Budapesten feltehetőleg az alábbi imára késztette volna a hanyatló Nyugatot: a magyarok humorától ments meg, Uram, minket!
Sas-kabaré
A budapesti Nagymező utca elején két intézményről is kijelenthető, hogy fellépő művészei sosem kapták meg a „kevesebb néha több” instrukciót. Valamint, hogy elmaradhatatlan színpadi kellékük volt a csokornyakkendő, mely ripacsfaktor-szabályozó potméterként funkcionált, ennek megfelelően mindig maximális értékre volt állítva. Ugyanakkor további kulturális átfedést jelentett az Operettszínház és a Mikroszkóp Színpad között, hogy Sas József előszeretettel dalolt Torgyán-vicceket operettslágerek dallamaira – mintha a két komponens önmagában nem lett volna elég halálos. A pesti gerontokabaré műfaját utolsó mohikánként képviselő Sas-kabaré ennek dacára is évről évre megdöntötte a nézettségi rekordokat, aminél kevés dolog igazolta jobban a Nem csak a húsz éveseké a világ című sláger igazságtartamát.
Fűre lépni Ihos!
Ihos Józsefet sokan a magyar humor Lee Harvey Oswaldjának tartják, de ne legyünk igazságtalanok! A 90-es évek Rádiókabaréjában Usztics Mátyás Teri nénije és Bajor Imre Ede bácsija mellett Kató néninek is volt létjogosultsága, sőt – megkockáztatjuk – olykor jó pillanatai is. (A megszépítő messzeség okozta memóriazavarhoz való jogot fenntartjuk!) Ugyanez nem volt elmondható a Fűre lépni Ihos!-ról, melynek már címválasztása is előrevetítette a poéntechnikai diszkóbalesetek sorozatát. A műsorban rendszeresen helyet kaptak zenei paródiák is, melyek fényében átértékeltük a vőfélyrigmusok iránti ellenérzéseinket, és az lehetett az érzésünk, hogy az agrárhaikukban humorizáló ceremóniamesterek valójában John Cleese-i magasságokban leledzenek.
