A korszakalkotó remekművet nehéz ráhúzni a mégoly sokszínű kaptafára is. Az Állomásfőnök című film becsületes mestermunka, így hát igazi ideáltípus, minden ízében pont olyan, mint az amerikai független (kevésbé eufemisztikusan: alacsony költségvetésű) mozik általában. Olcsó, egyszerű és szerethető, némi visszafogott toleranciapropagandával és irigylésre méltóan fesztelen amatőrökkel.
A film elején a törpe növésű Finbar McBridge (Peter Dinklage) főállásban játékvonatokat szerel. Meghúzódik az igencsak mérsékelt látogatottságú vasútmodellüzlet hátsó műhelyében, az üzletből kilépve pedig kollégája és egyetlen társa, a hatalmas, medvemozgású néger eladó árnyékában, aki tapintatosan dugdossa őt a külvilág csodálkozó pillantásai elől. A történet akkor kezdődik, amikor a páros unalmas élete tragikus véget ér, a kolléga-barát hirtelen meghal. Fin egyedül marad, és úgy dönt, hogy magányba merülve gyászol a megörökölt bakterházban. Az elhagyatott vidéki vasútállomáson azonban a kezdetben emberkerülő és mogorva férfi társakra, igazi barátokra talál, csupa fájdalmas titkokat cipelő különc figurára. Segíti őt a folyamatosan felszínesen fecsegő, ámde önzetlen és jólelkű hotdogárus (Bobby Cannavale), és társául szegődik a fia elvesztését gyászoló festőnő (Patricia Clarkson), akivel megosztható a magány. Ők hárman róják a környékbeli síneket, bámulják a menetrendszerűen átsuhanó és soha meg nem álló vonatokat. A vidék többi epizódszereplője igen kedves aláfestése a mindannyian esendőek vagyunk témájának. Felbukkan a titkon szintén vonatrajongó, elhízott kamaszlány, a megesett könyvtároskisasszony, és néma árnyékként távollétében is örökké kísért a hotdogárus betegeskedő zsarnok apja. A szereplők egymáshoz sodródnak, túlélnek, és megtanulnak együtt és egymásért is sírni. Innen pedig már a nevetés sem tűnik olyan reménytelenül távolinak.
Kedves és tapintatos film az Állomásfőnök, amely a független fesztiválok számos díját is meghozta elsőfilmes rendezőjének. Thomas McCarthy úgy tudja szerethetővé tenni a törpe főhőst, hogy közben igen ügyesen elkerüli a politikai korrektség álszent fordulatait. Nincsenek leküzdhetetlen "vertikális kihívások", Fint mindenki hol elnéző szeretettel, hol őszinte rácsodálkozással törpének nevezi. Fiatal barátja szemérmesen arról érdeklődik, hogy volt-e már normális méretű nővel, és Fin nem sértődik meg, csak az intimitástól, a szokatlan közvetlenségtől pirulva válaszol. Megkíméli hősét a rendező a valójában könnyen adódó burleszkszerű helyzetektől is, és ellenáll a testi fogyatékosság mítoszának is: Fin bevallottan nem különösebben érdekes személyiség, nincsenek rejtett, szerencsétlenségét messze ellensúlyozó képességei. Az igazán oldott színészeken, a könnyed forgatókönyvön és talán az amerikaiak valóban átérzett toleranciáján is múlik, hogy Fint nézve nem kell sem viszolygást, sem lelkifurdalást éreznünk, szerencsésebb adottságaink nem keltenek bennünk bűntudatot. Nem pusztul el és mentődik meg a világ, nem oldódnak meg az emberiség sorskérdései, csak kedves iróniával újra megtanuljuk a régi leckét türelemről, szolidaritásról és egymásra utaltságról. Ennyit nyújt az Állomásfőnök. És ez több, mint manapság kapni szoktunk.
