Nolan az Eredettel fényesen bizonyítja, hogy e pillanatban ő az álomgyári fősodor legbiztosabb kezű embere. Új Spielberg, mondanám, hogy ha jelentene ez még bármit is ebben a nagyotmondó világban. Új filmje nagyívű és lenyűgöző munka.
Descartes óta rágja magát azon a filozófia és az emberiség, hogy mi különbözteti meg az álmot az ébrenléttől. Hiszen ha gyakran azt álmodjuk, igen meggyőzően, hogy felébredünk az álmunkban, akkor honnan tudhatjuk, hogy most, amikor ezt a cikket olvassuk, ébren vagyunk? Más kérdés, hogy a XVII. században élt filozófus még azt gondolta, hogy egy gonosz démon zavarhatja össze az emberiséget, elhitetve vele, hogy amit igaznak hisz, az voltaképpen csak illúzió. Ma már inkább a technika ördögéről szeretünk beszélni (Mátrix, Hasonmás). Persze, már Platón is jelezte barlanghasonlatával, hogy előállhat olyan helyzet, amikor a falra vetülő árnyakat fogadjuk el világunk alkotóelemeinek. Szóval, könnyen lehet, hogy van valami bibi a rendszerben.
Christopher Nolan új filmje látványosan ver egy újabb szöget valóságunk koporsójába. Visszatér a klasszikus álom-problémához, ám ezt megfejeli a technika adta lehetőségekkel. Az persze filmtörténetileg nem új, hogy képesek vagyunk behatolni egy másik ember tudatalattijába (igen meggyőzően: A sejt) vagy álmába, Nolan azonban csavar egyet a dolgon. Nemcsak hogy képesek vagyunk részt venni egy álomban, sőt az álomképek segítségével titkokat kilopni a másik ember fejéből, de egy jól felszerelt csapattal és stratégiával bármilyen gondolatot képesek vagyunk elültetni benne. Mintha neki jutna az eszébe. Nolan filmje tehát ilyen értelemben klasszikus missziófilm: egy álomkommandó dolgozik nem akármilyen megrendelésre.
Nem tagadom, vannak árnyoldalai is a filmnek. Ha rosszak akarunk lenni, akkor színesebb, szagosabb továbbgondolása (már-már koppintása) a némiképp elfeledett, ám rajongói között kultfilmként számon tartott A 13. emeletnek. Az Eredet cselekménye ugyanakkor a sok magyarázat miatt néhol nehézkes és papírízű, és bizony helyenként a logikátlanság is felüti fejét.
Ám mindez valóban elhanyagolható a számos erény mellett. Egyrészt a szereplőgárda (a legkisebb epizódszerepekben is nagyágyúk tűnnek fel, mintha mindenki tudta volna: ebből a moziból nem szabad kimaradni), másrészt olyan képek sorozata, amelyek egyszer s mindenkorra beleégnek az emlékezetünkbe. Ahogy Neo elhajlik a golyók elől, ahogy a szkennerpókok fémes kocogással lopakodnak a Különvéleményben, úgy lesz visszatérő jelenet Cobb (Leonardo DiCaprio) és Ariadne (Ellen Page) első közös álma, vagy a súlytalanságban lebegő álomfeltörők.
De nemcsak a képek ereje viszi el a filmet, hanem az igazán jó sci-fi kihagyhatatlan eleme: egy új világ markáns fölépítése is. Új kozmosz, új gondolat, új szellem. Ettől lesz a sci-fi az, ami: intelligens metafora, prófécia, a jelen és jövő iránti aggodalom, miközben persze szórakoztat, amennyire csak lehetséges. Mert van itt felpörgetett ritmus, észvesztő száguldás a megháromszorozódó idővel, ám ennek ellenére alaposan kidolgozott a főhős, Cobb motivációja, belső drámája, és bizony minden érzelem a helyén van. S bár a végkifejlet szinte ordít már a film negyedétől, azzal, hogy a rendező épp a legjobbkor emeli el a kameráját, finoman lebegni hagyja Descartes kínzó dilemmáját.
Nolan az Eredettel fényesen bizonyítja, hogy e pillanatban ő az álomgyári fősodor legbiztosabb kezű embere. Új Spielberg, mondanám, hogy ha jelentene ez még bármit is ebben a nagyotmondó világban. Új filmje nagyívű és lenyűgöző munka, olyasmi, amit a Batman-legenda felélesztőjétől és a Mementó rendezőjétől mindig is vártunk.
