Emlékeznek még a Fausta éneke című perui filmre? Nemcsak a hátborzongatóan abszurd, mégis hitelesen elővezetett történet okán volt érdekes darab - amelyet Mario Vargas-Llosa unokahúga, Claudia Llosa írt és rendezett, a nagybácsihoz méltón erős atmoszférát teremtve az anyját érő nemi erőszak után a férfiaktól rettegő s ezért vaginájában meggyökerező krumplit tartó kecsua parasztlány fojtogató, szürreális meséjéből -, de a főszereplője miatt is. Magaly Solier rezzenéstelen tekintetében egyszerre tükröződött a női nem évezredes megalázottsága, elnyomottsága - s az az elszenvedés-túlélés-újrakezdés örök körforgását jól ismerő tudás, ami irracionálisabb bármely babonánál és varázslásnál.
Most, ebben a bizarr spanyol filmben perui bevándorlóként látjuk viszont, akinek épp akkor fedezik fel a terhességét, amikor elhagyná a kisszerű szegénységben is vidáman éldegélő élettársát. Az asszony így kénytelen visszatérni a kihűlt szerelembe, ahol a temetői hulladék virágok újrahasznosításából élni próbáló férfi nagy álmát, az új hűtőszekrényt (amelyben majd lassabban hervadnak a WC-spray-vel újraillatosított rózsák) csak akkor tudják megvenni, ha a nő elvállalja egy gazdag haldokló ápolását. Az öregúr azonban az egy hónapra szóló megbízás első hetében meghal.
Innen azután a Biciklitolvajok-tematika helyett váratlanul egy Bunuel-filmben találjuk magunkat, aminek csak zárlatában válik nyilvánvalóvá a tömény, nyomasztó történet és a szó szerint nehéz levegőjű atmoszféra mélységes humora.
A forgatókönyvet is jegyző Fernando León de Aranoa történetének több, szerencsés kézzel kiválasztott, pontosan kidolgozott motívuma katartikus felismerésekhez segíti a nézőt. Ám a filmet mégis a csodás indián színésznő ezúttal is székhez szegező, szinte eszköztelen, mégis letaglózó hatású játéka, önátadása teszi emlékezetessé.
