Bájos film. Talán ez a legjobb jelző az Amelie csodálatos élete című francia filmre. Mert nem is igazán szép, de nagyon bájos ez az Amelie, aki amúgy, civilben a Montmartre angyala. Meg lassú is ez a film. Ezért is meglepő, hogy Amerikában, ahol hagyományosan csak a gyorsan pergő filmek rúghatnak labdába, a külföldi produkciók kategóriájában ez az elsô számú Oscar-díj jelölt. Mintha a filmes szakma, s talán a közönség is kezdené komolyan venni Bíró Yvett - az egyébként Amerikában professzoroskodó magyar esztéta - intelmét, amit egy tanulmánya címéül is adott: Siessünk lassabban! A rohanvást elénk kerülô kliplátványban ugyanis, mint a túl gyors vonat ablakából, nincs idő a szemlélődésre, jóformán appercipiálni, tehát felfogni sem tudjuk a látványt, amiről így csak érzelmi benyomásaink lehetnek.
Márpedig Amelie romantikus érzelmeinek megértéséhez is idő kell. És az ő szemével körülnézni a világban. Így lehet felfedezni a montmartre-i régi lakóházban a kedves, különc öregurat, aki a csonttörés veszélye miatt évszámra el se hagyja a lakását, csak másolja és másolja Renoir remekművét. Vagy a házmesternét, akit rég elhagyott a férje, de a szerelmes levelek újraolvasásával vigasztalja magát. Diana hercegnő párizsi katasztrófája nyomán Amelie-nél egy golyó esik le a meglepett lány kezébôl, a golyó feltár egy titkos kis üreget a falban, ahol valaki, gyerekként egy kis dobozt dugott el kedvenc játékaival. S Amelie addig tüsténkedik, amíg ki nem deríti, ki volt az a gyerek, aki ötven évvel ezelôtt ott lakott. Kinyomozza és visszajuttatja a dobozkát anélkül, hogy magát felfedné. Így juttatja vissza egy ismeretlen, jóképu fiúnak az elvesztett furcsa fényképalbumot is, de elég hosszú, nyilakkal és rejtvényekkel teli utat kell megtenni a fiúnak, amíg a szó minden értelmében a szerelem rátalál Amelie-re. (A fiút egyébként a már jó nevu rendezőként is ismert Mathieu Kassovitz játssza.) Közben a kis bisztróban felszolgáló Amelie hozzásegíti egy viharos szeretkezéshez a kissé idegbeteg pultos kolléganőjét és kerti törpéjét imádó apját néhány meglepő sikerélményhez.
Amint ezekből a történetfoszlányokból kiderül: elég furcsa figurák jelennek meg Jean-Pierre Jeunet rendező filmjében, aki kedves, kellemes narrációval, elbeszélővel teszi folyamatossá a mesét, de igazi főnyeremény számára a furcsanevű színésznő megtalálása lehetett. Audrey Tautou a leglehetetlenebb helyzeteket, a gyermekes titokzatosságot és a női rafinériát kellemmel és bájjal tudja beragyogni. Nem lennék meglepődve, ha Amelie frizuráját, modorát kezdenék utánozni a fiatal lányok világszerte. S milyen jó lenne, ha idol lehetne belőle, a szaporodó filmbeli karatebajnoknők világában.
Lehet, hogy éppen ez, a verekedésektől, lövöldözéstől, robbantgatásoktól, erőszaktól 180 fokkal elforduló, a civil világ hétköznapjait esetlegességeiben is vonzóan felvonultató film sikerének, még Oscar-jelölésének is a titka. Már a Bridget Jones naplója is - igaz, egészen más megközelítésben - mutatott valamit abból, hogy a közönségben igenis van érdeklôdés ilyen békés, ne szégyelljük kimondani: a leányregények rózsaszín világát is megidézô munkák iránt. Jó jelzés lesz, ha tényleg Oscar-díjat kap.
