Nem akármilyen film érkezik ezen a héten a hazai mozikba: az Amerikai szépség (American Beauty) a National Board of Review összesített listája alapján a tavalyi év legjobb filmje lett. Kapott hat Golden Globe-jelölést és ezek közül hármat - legjobb forgatókönyv, legjobb rendező, legjobb film - be is söpört január 23-án Los Angelesben. Két nappal ezelőtt pedig nem kevesebb mint nyolc jelölést kapott az idei Oscarra (többek között film, rendező, forgatókönyvíró, férfi és női főszereplő, vagyis szinte az összes fontos kategóriában). Nem semmi ez, különösen, ha azt is hozzávesszük, hogy Alan Ballnak ez az első megvalósult forgatókönyve (már ami a mozit illeti, mert színpadi szerzőként és tévésorozatok írójaként már alaposan kitanulta a szakmát), Sam Mendesnek pedig ez az első rendezése (ugyancsak moziilag, merthogy ő meg korábban színpadon "gyakorlatozott", s hogy milyen sikerrel, arról mondjuk az általa rendezett Kabaré négy Tony- és három Kritikusok-díja tudhat mesélni). A két "újonc" mellé a producerek (egyikük maga Ball) odatettek egy "öreg róka" operatőrt, Conrad L. Hallt (akit eddig nyolcszor jelöltek Oscar-díjra és ebből egyszer - a Butch Cassidy és a Sundance kölyökért - el is nyerte a szobrocskát), meg egy "félöreg" róka zeneszerzőt, Thomas Newmant (eddig három Oscar- és egy Grammy-jelölés). Választottak maguknak két kiváló színészt (az Oscar-díjas Kevin Spaceyt és az Oscarra és az Arany Globuszra eddig "csak" jelölt Annette Beninget), meg három szépséges (és tehetséges) fiatalt (a még tinédzser Thora Birchet, az Amerikai pitében feltűnt Mena Suvarit és a sejtelmesen komoly nézésű Wes Bentleyt), betették őket egy amerikai kertváros két egymás mellett álló családi házába - és megcsinálták velük ezt a kétórányi kacagtató drámát, ezt a százhúsz perces tragikus vígjátékot (mondjuk) az amerikai életről.
Merthogy az Amerikai szépség minden ízében valóban amerikai: abban is, ahogy a kertvárosi "polgár" családok totális széthullását, a "keep smiling"-ok mögött szétrohadó életeket, a legszorosabb családi és/vagy szomszédi kötelékekben vergődők közötti emberi kapcsolatvesztések, -kihűlések hétköznapjait mutatja be, abban is, ahogy az ebből való "soha nem késő" kitörés lehetőségét kinek-kinek felvillantja, és végül abban is, ahogy ennek a kitörésnek a mégis lehetetlenségét, a szó legszorosabb értelmében vett véres, sőt vérfürdős valóságát a néző elé tárja.
Az Amerikai szépség legvégén a film (egyik; és azért nem árulom el, hogy pontosan melyik is, merthogy ez a film mindeközben valahol egy remek krimi is, amelyben a két szomszédos család tagjai, illetve az egyikben élő leány barátnője közül bárki lehet éppúgy áldozat, mint ahogy akár gyilkos is; mint ahogy a film valamennyi szereplője valóban áldozat és ugyanakkor a másiknak - legalábbis lelki - "gyilkosa" is egyszerre) főhőse - már a halálból visszaszólva - azzal "vigasztal" valamennyiünket, nézőket, hogy előbb-utóbb mi magunk is át fogjuk élni azt a néhány töredékmásodpercet, amikor lepereg előttünk az életünk filmje. Márpedig, ha az a film olyan lesz, mint az Amerikai szépség szereplőinek élete, azaz az élet totális kudarca, az tragédia lenne ránk nézve. Igaz viszont, hogy ha abban a majdani filmünkben benne lesz az Amerikai szépség is, az két jó órát fog jelenteni a mi magunk élete filmjében. Két óra tragikus szépséget. Egy tragikusan kudarcos életeket a vászonra álmodó csodálatos film szépségét.
