Szeretni valakit valamiért, az nagyon nagy dolog. Aztán jön valaki, és azt mondja: az a valami az nem is létezik, nincs is, egy semmi, egy tévedés, és biztos is, hogy neki van igaza, szakértelme garancia, ha tárgyi bizonyítéka nincs is, el kell higgyük, úgy van. Mit lehet aztán? Megpróbálni a lehetetlent, és tovább szeretni. Vagy utálni engesztelhetetlenül, elsősorban önmagunkat természetesen: hogy is lehettünk ekkora balekok? Mindig ekkora balekok.
Joel Coen régi időket idéző című és kiállítású mozijában valami ilyesmi történik. Sőt ez a legérdekesebb szál.
A pár éve igencsak keresett (mert kreténeket adó), középkorú hollywoodi férfiszínész most fodrászként rajong fekete-fehérben, egy kedvéért gyakorta zongorázó csitriért, és jelentős terveket sző vele kapcsolatban. Majd én leszek az impresszáriója, és jól a hóna alá nyúlok, minden hátsó szándék nélkül, épp csak a törvényesen megszabott, szolid honoráriumért, de az nem lehet, hogy egy ilyen ragyogó tehetséget, egy ilyen csodálatos muzikalitást ne ismerjen meg az egész világ. Apja helyett apjának áll (ezt valamiért hagyják is neki), és elviszi a legjobb zongoratanárhoz.
Jól látják Coenék az amerikai filmnek ezt a valóban színpompás hülyeségét, hogy ott mindig a legjobb zongoratanár, a legjobb specialista (egészségügyi vonalon), a legjobb fegyverkovács, a legjobb ügyvéd alakít valami fontos mellékszerepet. De túlspilázzák, mert amikor a legjobb zongoratanárhoz elérünk, a legjobb ügyvéd már szerepelt. Ha ennek alapján kellene döntenünk, nem mondhatnánk mást, csak annyit, Coenék egy szikrányival se különbek a szokvány hollywoodi majsztróknál, ők is elmondanak minden viccet kétszer, csak igyekeznek jól nevelten leplezni, s ami az elébb ügyvédnek látszott, az most zongoratanár.
S a zongoratanár persze azt mondja, hogy a bimbózó bakfis tökéletesen reménytelen eset, éppenséggel nem botfülű, sőt a keze is ügyes, de nyilvánvalóan soha nem lesz belőle semmi. Kiszámítható poén. A fodrásznak van botból a füle - ez nyilván afféle atavisztikus reflexe az emberi szervezetnek, hisz egy férfi fodrász annyiszor vág bele embertársai fülibe, hogy merő önvédelemből magának botból növeszti - érthető. Az emberi nagysága ekképpen mérhető is, minket pedig mentesít az alól, hogy ezen intimus betét végső poénját is föltárjuk, ő ugyanis ezek után is szeretné Lolitáját, és új zongoratanárt keresne, ha az események nem szólnának közbe.
Ez egyébként vezérlő motívuma a filmnek: az események közbeszólnak minduntalan. A fordulatos cselekményvezetés olthatatlan szomja egy jó ideje túl könnyen is kitapintható módon van jelen a filmkészítésben. Coenék ezen irányzat tipikus képviselői, ám kétségtelenül nem a feltalálói. ´k nem találtak föl semmit, de minden munkájukat nagyfokú műgond jellemzi, s ez leginkább a magyarázat viszonylagos népszerűségükre. E népszerűség szolid, ám masszív, talán így jellemezhetnénk. Nem szokás lelkesedni értük, ám annyit föltétlenül illik megjegyezni: "azért nekem a Fargo eléggé bejött." S aki ad az ilyesmire, még bedob egy-két címet. Ami igaz, az igaz, a termékenységükkel nincs semmi probléma. A probléma leginkább ezzel a műgond-dologgal van, mert az nagy valószínűséggel valahogy hozzájuk is visszajuthatott. Nagy műgonddal pedig még nem lőtt senki nyulat. A lehető legbajosabb műfaj ugyanis a zsánerfilm. Ha valaki szimplán készít egy zsánerfilmet, az kielégületlenül hagyja nézőjét. E tárgyban ugyanis hosszú ideje az a legfőbb befogadói elvárás, hogy valahol aztán legyen jól megcsavarva a dolog. Ha van csavar, arról bizton állíthatjuk, az két hétig tart, esetleg még fölmondható róla ez a műgond - versike, hogy azért milyen jól meg van csinálva. Ha nincs csavar, az már ígéretesebb. Íme a két példa:
1. Robert Altman: Hosszú búcsú;
2. Wim Wenders: Hammett.
az előbbi egy vitathatatlan remek, egy, csak egy Phil Marlowe van a világon, Elliot Gould ebben a moziban. Az utóbbi méltán nem tartozik Wenders csúcsteljesítményei közé. A kettő közti különbség csupán annyi, hogy Wenderst illik komolyan venni, Altman meg világ életében azt csinált, amit akart. Annyi mindenesetre tény, hogy egyikük sem a várakozásoknak akart megfelelni filmjeivel.
Coenék viszont jó ideje, a Fargo óta nyilvánvalóan, de sejthetően A halál keresztútján óta az általuk feltételezett velük szembeni várakozásoknak megfelelő filmeket igyekeznek tető alá hozni. Szolgálatnak, mint hősük, a fodrász. És ez egy veszélyekkel teli vállalat. Az igényeket lehet ugyan pontosan mérni a kereskedelemben, ám a huszadik század végi, illetve a napra aktuális mozidivat az átfutási időnél is rövidebb terminusokra bontható. Még az is lehet, hogy egyszerűbb teremteni, mint kiszolgálni. Ugyanakkor próbálkozni természetesen lehet, így tettek Coenék is. Tarantino, Guy Richie, mások útján például, annál is inkább, mert talán az a legegyszerűbb eset. Legyen néhány szereplő, aki nagyon sokat beszél, és legyen minél több fordulat. Vicces elmebetegek kövessenek el vicces gyilkosságokat. Ez nem nagy ügy, csak meg kell fejelni mesterségünk címerével, a mondott műgonddal. Szabjuk ehhez a kort, szabjuk ehhez a helyszínt, s arról semmi szín alatt se feledkezzünk meg, hogy minden áldott szereplőnk csuda egy fazon legyen, bárkit kapásból lehesen fölterjeszteni a legjobb mellékszereplő díjára.
E film készítői - ez a minimum -maradéktalanul tartották be a fenti receptet. Olyannyira maradéktalanul, hogy mindenből kicsit több lett, fordulatokból meg sokkal. Már az ennyi műgond is több a kelleténél. Oh istenem, egy kis fésületlenséget végre!
Valakit szeretni valamiért. Se bizonyíték, se semmi, de azért szóltunk. Föladni éppen nem kell, de az járt jól, aki bele se kezdett.
