Amit tudni illik…

Korea, több mint háromezer éves történelmének majdnem teljes egészében (ekkora távlatokban elhanyagolható ideig tartó néhány külföldi, elsősorban japán megszállástól eltekintve) egyetlen, önálló ország volt, egészen 1945-ig. Ekkor a második világháborút követő nagy osztozkodásban a félszigetet az oroszok és az amerikaiak nemes egyszerűséggel, a 38. szélességi kör mentén kettévágták, az északi rész Szovjetunió (és Kína) befolyása alá került, míg a déli területet az amerikaiak felügyelték. Ez volt a koreaiak saját "trianonja", amit viszont lényegesen jobban megszenvedtek, mint például mi a miénket. 1948-ban mindkét országrész kikiáltotta saját függetlenségét, s míg a déli a "bűnös kapitalizmus mocskában" mára odáig jutott, hogy a világ gazdaságában is komoly tényezőként szereplő, amolyan high tech "bezzegországgá" vált, addig az északi "Népi Demokratikus Köztársaság" a legsötétebb személyi kultuszt konzerválta a világ utolsó, még lábon maradt sztálinista diktatúrájában. Már az ország hivatalos elnevezésének elemei is hazugságok, külön-külön és egyben az egész is. Észak-Korea sem nem népi, hiszen az örökös elnöknek, „a kedves vezetőnek”, a mára már minden bizonnyal halott Kim Ir-szennek családja kezében van minden, az összes embertől a legutolsó fűszálig, sem nem demokratikus, és így köztársaság sem. Tipikus totalitárius és autokratikus diktatúra, elképesztő méretű személyi kultusszal. A 22 milliós ország 90%-a éhezik, és próbál élni a mesterségesen fenntartott legsötétebb szellemi és anyagi nyomorban. Az ország vezetői több mint egy milliós hadsereg és a szintén óriási létszámú titkosrendőrség felügyeletével szigorú és kegyetlen rendet tart: a rendszer vélt ellenségeit azonnal és kíméletlenül veti olyan, sok tekintetben a náci haláltáborokat is meghaladóan embertelen koncentrációs lágerekbe, ahonnan élve alig jut ki valaki. Ezekben a táborokban mindennaposak a nyilvános gyilkosságok, embertelenül durva bántalmazások, erőszakos magzatelhajtástól a többhetes mozdulatlan gúzsba kötött sötétzárkába záráson vagy különböző vegyi alapú agymosáson át az elviselhetetlen éhezés okozta kannibalizmusig. A mai nap is több mint kétszázezer embert fogva tartó Yodok a legnagyobb az ilyen táborok közül.

Dalol a láger

[img id=228676 instance=1 align=left img]Jung Sun-san színházi rendező 1994-ben tudott megszökni Yodokból, ám ezért igen súlyos árat kellett fizetnie. Szökése után szüleit kivégezték. Hosszas és kanyargós kerülőutakon jutott Dél-Koreába, ahol végre a szabadság, a jólét és mosolygós emberek vették körül - Észak-Koreában még mosolyogni is tilos! Nem bírván azonban szabadulni gyerekkori emlékeitől, úgy határozott, hogy összegyűjti a színházi művészetekben jártas észak-koreai menekülteket, akik szinte mindannyian Yodokból, illetve más koncentrációs táborokból szöktek meg és megpróbálnak egy musicalt színpadra állítani, melyben kitáncolhatják, kiénekelhetik magukból az átélt, a külvilág számára elképzelhetetlen szenvedéseket. A darab elkészült, és hiteles észak-koreai himnuszok, csasztuskák és indulók mellett újonnan írt dalokkal, és a szörnyűségeket expresszív, sőt explicit módon megjelenítő koreográfiában be is mutatták. A Yodok története című musicalből jónéhány, igen érdekes részletet is láthatunk a Yodok története című filmben, mely azonban elsősorban mégis inkább az alkotók, a túlélők elbeszéléseire hagyatkozva hívja fel a figyelmet az Észak-Koreában tapasztalható szörnyűséges emberi jogi anomáliákra.

Üzenet a palackban

Talán nem véletlen, hogy éppen egy lengyel dokumentumfilmes figyelt fel e témára, hiszen Andrzej Fidyk is élt át diktatúrát hazájában, még ha nem is olyan súlyosat, mint a Kim-dinasztiáé, valamint a német náci Yodok, vagyis Auschwitz is Lengyelország területén található, mintegy örök mementóként. Filmje azonban leginkább üzenet csupán egy végtelen óceánba dobott palackban, egy magányos segélykiáltás, hiszen bár hencegjen a sztálinista ország egyenesen egy atomcsapással, még ez is kevés egy ellene kiálló határozott nemzetközi fellépéshez. Az egyszerű halandó tiltakozása továbbra is veszélyes aknamunka, mint amit a filmben Lee Min-bok, a disszidens hajdani tudós végez: gázzal teli léggömböket ereget a demilitarizált övezet határáról észak felé, megrakva kosarukat propagandaanyagokkal, így juttatva információhoz az otthon maradottakat. Illetve ilyen filmet készít, mint ez is, hátha elindít valami olyan folyamatot, ami által végre változik valami Észak-Koreában is.

Kinek ajánljuk?
- Musical-kedvelő Korea-fanoknak.
- Az észak-koreai viszonyokkal ismerkedni szándékozóknak.
- Aki szerint Magyarországnál nincs élhetetlenebb hely.

Kinek nem?
- Elvhű kommunistáknak.
- Zeneileg intoleránsaknak.
- Akinek bármilyen averziói vannak a dokumentumfilmekkel kapcsolatban.

8/10