Vannak filmek, amelyek annyira összenőnek a főszereplőikkel, hogy igazából már nem is tudod, valójában a főhős szeleburdi vagy a film az, és egyáltalán csak a karaktert szereted vagy a mozit magát. Na pontosan ilyen a Frances Ha.
Mindez nagyon könnyűvé is teszi a néző dolgát jelen esetben. Kvázi, ha szimpatikus számodra vagy tudsz együtt érezni Francesszel (Greta Gerwig), akkor imádni fogod a filmet. Ha pedig taszít, zavarba hoz, butának találod, akkor pedig elviselhetetlennek tartod majd a Frances Hát.
Mit kell tudni róla? A lány alapvetően egy táncosnő (bár ez nem megy neki), aki New Yorkban él (bár néha ez se megy neki), ott próbál meg boldogulni (ez megy neki a legkevésbé). Sajnos azonban Frances nem túlzottan határozott és céltudatos, ezért folyamatosan lakásról lakásra jár. Szeret olvasni, rendetlen, nem veti meg az alkoholt és a cigarettát, viszont elképesztően eleven, rengeteget beszél, és sokszor táncra perdül. Mindenképpen meg kell említeni Sophie-t (Mickey Sumner), a legjobb barátnőjét, élete legfontosabb emberét.
A főszereplő lány különlegessége abban rejlik, hogy egy városban, ahol mindenki a rendkívül intelligens és értelmiségi felnőttet játssza kiskorától, ebben a közegben ő egy nagy gyerek. Komoly gondjai vannak a felelősséggel, az érzelmi viszonyrendszerét is átitatja a gyermeki naivitás. Észre sem veszi, amikor egy fiú udvarol neki, viszont a barátságnak végtelen jelentőséget tulajdonít.
A történet első felében, a főiskoláról kikerülve még lubickol az élet új, furcsa lehetőségei között, a függetlenség mámorító érzése teljesen megszédíti őt. Ahogy azonban a környezetében egyre komolyabb, felnőttesebb irányba halad az élet, mind jobban kicsúszik a talaj a lábáról. Egy felnövés-történetet látunk, tipikusan Y-generációs problémákkal: meddig kapaszkodhatunk az álmainkba, amikor egyértelmű jelek utalnak arra, hogy nem vagyunk képesek elérni azt? Meddig maradhatunk úgy csélcsapok, hogy közben csak a saját lábunkon állunk? A vészhelyzetek megoldását meddig kérhetjük a szüleinktől?
A vázolt kérdések a legizgalmasabb szálát képezik a Frances Hának. Szerencsére nem nyomják el a film komikus vonásait, az üdítő és zseniális párbeszédek végig vígjátéki irányban tartják a mozit. Olyan remek elődök segítik ebben az egyébként is igen tehetséges rendezőt (Noah Baumbach), mint a fekete-fehér képkockákkal megidézett francia újhullámos Jean-Luc Godard vagy a New York-i történetek esetében megkerülhetetlen Woody Allen. Akárcsak a mostanában más városokban alkotó direktor karakterei, a szereplők itt is kiállításokról mozikba, éttermekből előadásokra járnak, pörgős, gyakran egymás szavába vágó dialógusai a végletekig életszerűvé varázsolják a Frances Hát.
Összességében Noah Baumbach (A tintahal és a bálna) egy bájos, szórakoztató és elgondolkodtató filmet készített, amelynek forgatókönyvét együtt írta a címszereplő Greta Gerwiggel. Néhány apróságra a jövőben jobban kell ügyelniük, hiszen időnként kissé felszínes, máskor sablonos, néha pedig erőltetett a Frances Ha, de minden hibájával együtt nagyon lehet szeretni. És szerintem ez manapság nem lebecsülendő érték.
