Samuel Theis édesanyja életének egy kritikus epizódját rendezte újra – a valós családtagokkal a főszerepben. Rendhagyó történet, rendhagyó megvalósításban.
A Party Girl történetét Angélique Litzenburger (Theis anyja) ihlette, aki egész életében éjszakai mulatókban dolgozott táncosnőként – ez pedig nemcsak egy munka, hanem életforma is, hiszen gyakorlatilag minden idejét a kabarékban tölti. Mikor váratlanul felcsillan a kitörés, a konszolidált élet lehetősége – egy nyugdíjas bányász megkéri a kezét – a váltás nehezebbnek tűnik, mint mindannyian gondolták. A hatvanéves Angélique továbbra sem tud elszakadni második (valójában első) otthonától, a flörtöléstől, a hozzá hasonló táncosnő barátnőitől és a bulizástól. A lánykéréstől az esküvőig tartó történethez Angélique felnőtt gyerekei – köztük a rendező – asszisztálnak.
A családi doku-dramedyben ráadásul (a férj-jelölt kivételével) mindenki önmagát játssza, a saját nevén szerepel, ami karnyújtásnyira hozza hozzánk a Party Girlt. Ezt a fényképezés is fokozza: rengeteg közeli felvételt látunk a tetoválásokról, ékszerekről, így intim közelségből ismerjük meg a főszereplőket. Figyelmet érdemel még a filmzene, ami hangulatkeltés mellett értelmezi is a látottakat: zseniális ötlet a rúdtánc alá „nem odaillő” zenét bevágni, a végefőcím Chinawoman-dala pedig jó darabig velünk marad. Nem csoda, hogy tavaly a film Cannes-ban az elsőfilmeseknek járó Arany Kamera-díj mellett az Un Certain Regard ensemble-díját is megnyerte.
A Party Girl nem akar általános érvényre törni, ez a sztori az extravagáns Angélique-ről, környezetéről és családjáról szól, az ő nem hétköznapi életükbe enged bepillantást. De ahogy egy családi videó is leginkább azok számára érdekes, akik szerepelnek rajta, néha ebben a filmben is hosszúra nyúlik a családi események dokumentálása, pedig Theis mellé két „objektív” társrendező, Claire Burger és Marie Amachoukeli-Barsacq is csatlakozott. Így az ígéretes felütés és a konfliktusokkal teli alaphelyzet után a Party Girl kicsit lassúvá válik; hogy aztán a fináléra újra felpörögjön és a műfaj egyik legjobb befejezését nyújtsa.
Igaz, azt megelőzően is sok minden történik, csak kevésbé feltűnően, inkább elhúzódó folyamatként. A család egyesítése, Angélique összemelegedése a legfiatalabb lányával, érzelmi hullámvasútja: mindez valójában csak utólag áll össze egy egésszé. Ami viszont instant módon hat, az a környezetábrázolás: a történet a német-francia határ csúnyábbik oldalán játszódik (akármelyik is legyen az), az itt élők ízléséről, lakáskultúrájáról pedig iróniába hajló képet fest: ennyi párducmintás cuccot sosem láttunk még egyszerre filmen, a miliőt a giccses angyalkák és a sötét, vörösben úszó mulatók teszik teljessé – a hozzá tartozó típusfigurákkal együtt. Mindez finoman megtámogatja az explicit is elhangzó kabaré/bordély azonosítást. A Party Girl nem provokál, nem ítélkezik hősei fölött, de nem is szépíti a történetet: így is lehet élni, ők pedig így élnek. Mert így szeretnének.
Értékelés: 7/10
