Az 57. Cannes-i Filmfesztiválon (2004-ben) a Quentin Tarantino által elnökölt zsűri a legjobb férfialakítás díjára egy 14 éves japán srácot talált legérdemesebbnek. A kiküldött tudósítók meglehetős fanyalgással vettek tudomást a meghökkentő bejelentésről, hiszen Kore-eda Hirokazu filmjénél, az Anyátlanoknál, amelyben a főszerepet játszotta az említett srác, Yagira Yuya, nyilván többre tartották saját kedvenceiket. Az újságírók kedvencei nem hatották meg a karakán zsűrit, nem úgy, mint eme japán szocio-dráma. Valószínűleg ezért kértek fel a fesztivál szervezői a zsűrielnöki tisztre olyan független, önálló vélemény megalkotására képes figurát, mint Tarantino, hogy független, trend-kívüli és szuverén véleményt alkosson. Ennek így is kellene lennie, hiszen ha művészetnek fogadjuk el a filmet, akkor nem a külső igényeknek megfelelni akaró dolgozatokat, hanem a saját utakat, önálló nyelvet, kifejezési módokat kereső alkotásokat kell díjazni.
Közismert Tarantino mester távol-keleti vonzódása is, ez azonban nem mond ellent annak, hogy az Anyátlanok jó film. Igaz, nem az éppen divatos poszt-Tarantinós Guy Ritchie-vonulatba sorolható, mint pl. az akkori, amúgy kiváló magyar versenyfilm, a Kontroll, a Anyátlanok dokumentarista eszközökkel készült szocio-dráma. Vagy fikciós dokumentumdráma. Ilyesmi. A lehetséges definíciók száma megegyezik a definíciót alkotók számával.
De ne a kilencvenes évek nagy port felvert, aztán leült dán Dogmatizmusának japán megfelelőjére tessenek gondolni, inkább az általam amúgy is jobban becsült Budapesti Iskola szemléletmódjának távol-keleti megjelenésével, vegyítve még régebbi, a Peter Brook-féle Legyek ura élménnyel. A film azonban nem ósdi, elavult, témája abszolút mai, értékét növelve, nem is tipikusan japán. Ez a sztori sajnos előfordulhat bárhol a világon, kultúráktól, vallási és politikai berendezkedésektől függetlenül. Talán csak a még megmaradt diktatúrákban és a Korán előírásait szigorúan követő államokban nem.
Tán csak az ilyen országokban nem fordulhat elő, hogy egy anya magukra hagyja kiskorú gyermekeit. A cikk elején említett Yagira Yuya által alakított Akira anyja, aki valószínűleg prostituáltként keresi a mindennapi betevőt, ilyen anya. Egy napon pénzt hagy legnagyobb fiára, hogy viselje gondját a többinek, ő elutazik messze, "munkát keresni". A gyerekek mindent megtesznek azért, hogy boldoguljanak, saját kis világot alkotva maguknak. A szigorú külső világ azonban lassan-lassan behatol zárt kis mikrokozmoszukba, kifizetetlen gáz-, víz, villanyszámlák és óvatosan az elmaradt lakbérért kérdezősködő főbérlő képében. Ennek a kis álmokra, játékokra alapuló gyermekvilág nem tud ellenállni, törvényszerűen összeroppan.
Yagira Yuya alakítása valóban kiváló, de kiváló a többieké is, viszont hogy ez ilyen lett, abban két dolog játszik fő szerepet. Mindkettőhöz köze van a filmet rendező Kore-edának. Az egyik az, hogy a gyerekszereplők tulajdonképpen sajátmagukat alakítják, egyidősek szerepükkel, másrészt a mintegy egy éven keresztül húzódó, kronológiában lezajlott forgatási folyamat alatt a színészi jellemfejlődésük egybeesett tulajdonképpeni fejlődésükkel.
Kore-eda egy szinte kizárólag gyermekek szereplésével készült filmben tömegével alkalmazhatott volna bevált hatásvadász trükköket, ám helyettük megmaradt szenvtelennek, nagyon helyesen. A hosszú együttlét alatt a gyerekek tökéletesen megszokták a kis létszámú stábot és a kamerát, így olyan hiteles jelenetet rögzíthetett a forgatócsoport, amilyet akart. Ezek mellett nagy hangsúlyhoz jutnak olyan egyébként jelentéktelen motívumok, mint az evés, a mosás, a bevásárlás, az egyre üresebb hűtőszekrény, az asztalon heverő számlák, a növekvő rendetlenség, a koszosodó, szakadozó ruhák. A szenvtelen kép azonban egy bájos és szépségekkel teli gyermekvilágot mutat, amelybe talán épp ezért is, iszonytató súllyal csapódik a külvilág által is előidézett, de ettől függetlenül is törvényszerű tragikus esemény. Fejbe kólint, mint a valóság szokott mindig is.
