Őznek rókának farkasnak lenni / bokornak ágnak avarnak lenni / madárfészeknek lenni / madártojásnak lenni / nyárfalevélnek lenni / kakukkhangnak lenni / csak lovait kereső kisfiúnak / ne lenni - írta Fától fáig című versében Kányádi Sándor 1968-ban. Sok idő telt el azóta, de most sem teljesen fenékig tejfel robogóját kereső cigány gyereknek lenni. Bár adódnak szép pillanatai is a küldetésének.

Az van, amit már úgyis tud mindenki, akit szikrányit is érdekel a dolog, hogy Orsós Lali nyert egy kismotort. Mondja valaki, hogy nem a szerencse fia: kétszer is megnyerte, előbb kártyán, mint Gorcsev Iván a Nobel-díjat, aztán egy tábla csokiba csomagolt nyereményszelvény formájában, átvehető Pesten, a Dohány utca 50. szám alatt. Lali tízéves forma (hatodikos, séróból zúzza Petőfit, még ha nem is mindig ott, ahol az osztálytársai tartanak benne) vidéki fiúcska, valahonnan a Tisza partjáról, amiben akkora halak teremnek, mint a karom. Tiszta udvar, rendes ház Lali lakóhelye, szerető és gondoskodó édesanyja Nyakó Júlia. Csak egy apa hiányzik innen, fölment ő is Pestre. Dolgozni a metró építésén, legalábbis erről árulkodik egy rejtve őrzött fénykép, mely kobak nevű védőfelszerelésben örökítette meg. Lali apja valószínűleg nem fog visszatérni, egyrészt a mágikus realizmusból a realizmus miatt (a 4-es metrót építi, mint Kőműves Kelemen), másrészt Nyakó Júlia egyáltalán nem fogadja elutasítóan, hogy Sándor minden jelenésére újabb és újabb, nagyobb és nagyobb halakkal érkezik - lásd még: él(ő)-hal a nőért. Eggyel több ok Pestre menni, fölnyalni a robogót, amire föl lehet ültetni aztán mindenkit, akit lehet szeretni, s megtalálni az apát a mélyfúráson vagy valahol a magasban (fönn Pesten). S hazavinni a robogón, vagy elszállni vele egyenest a magas égbe (az ennyire direkt utalásoktól ugyan jószerivel visszatartja magát a film).

Mágikus realizmus, hát persze, mágikus realizmus, aki már beleolvasott bármelyik e tárgyban (a rendező pályája és műve) fogant leiratba, jól ismeri az efféle hívószavakat: Csoda Krakkóban, Milánóban, De Sicában. Hiba nélkül illeszkedik mindezekhez a Gettómilliomos is, ha mint hatás, úgy is jó, ha a nagy lelkek találkozása, akkor még jobb.

Ami azt illeti, ismerünk a magyar filmkészítésben is számos olyan helyzetet, amin már csak a csoda segíthet. Ilyen például az újabb korok honi celluloidromáinak tömeges és zömmel publicisztikai igényű jelenléte a mozikban. Amely esetekben annyit kell publikálniuk a vászonra vitt cigányoknak, amennyi nyugodtan elférne az (épp adott) rendező névjegyén: liberális vagyok (a cigányos magyar játékfilmek fő szezonja az ezredforduló környékére tehető - múlt idő), támogatom az alacsonyabb néposztályok felemelkedését, s vannak fenntartásaim az állammal szemben - mentségükre szóljon, a receptet örökölték. Az előző rezsim mozijából. Úgy beolvasni, hogy közben valami jót is cselekedjünk, amelyre meglévő eszközeink is alkalmassá tesznek; felhívjuk a figyelmet a takarásban (a szegénység takarásában) élők szimpla - ám látványosan sanyarú - létezésére: se szeri, se száma a jó példáknak, de hogy viszonylag közeli rokont emeljünk, ott a Cséplő Gyuri. Nos, a rendszerváltás utáni cigánytárgyú játékfilmek - vélhetően a bennük felhalmozott ismeretanyag és empátia oly különösen felszínes volta miatt - kétségkívül kudarcosnak mondhatók (az ezen kijelentés kapcsán felhozott ellenpéldák szerintem szabályt erősítő kivételek, én is tudok egyet: a Paramichát nagyon bírtam). S miután az irány nagyjából kifutotta magát, s a filmgyár új hátrányos helyzetűek után nézett, most jön Groó Diana, hogy debütáló zsidófilmje (Csoda Krakkóban) után bemutasson egy cigányos filmet. Csapjuk még ehhez hozzá gyorsan, amit ugyan soha senki nem ismert még be, de attól még factum brutum, hogy tudniillik igéző gyerekszereplőt a legkönnyebb találni a világon - csak türelem és középfokú szakmai hozzáértés kell hozzá: velük van tele a filmtörténet (ráadásul gyerekkorában még mindenki amatőr). Hát, kérem, e kondíciók fogságából megkísérelni a szökést nagy bátorságra, még nagyobb önbizalomra, esetleg vakságra utal.

Groó Diana nekifut az alig is lehetségesnek - s az eredmény láttán nyugodtan állíthatjuk, nem tette hiába. Hogy bátor volt-e, tudja a fene, de az biztos, hogy nem vak, nagyon is van szeme, különösen a kicsi és nehezebben észrevehető dolgokra, de azt sem mondhatjuk, hogy szétvetné az önbizalom. Pedig milyen jó lenne, ha mondandójára nem erősítene rá annyiszor (sokszor, a kelleténél jóval többször) egy-egy vaskos szimbólummal, mert hiába az imponáló képalkotó erő, a képes beszéd sokszor fölösleges ott, ahol minden úgyis tisztán látszik. Van annyira erős a Vespája, hogy nem öli meg a szépség: de olykor nagyobb önmérséklet jó lett volna. S azért mondom ezt, mert Groó fő erénye épp halk szavúságában van. Amikor csak úgy meséli.

Van egy kisfiú, aki fától fáig oson előre, gyermeki konoksággal keresi - ami legjobban hiányzik neki - a boldogságot, azt a felét, ami megvolt, de elveszett, vagy soha nem is volt meg, és azt a másik felét, amiről csak tudjuk, hogy létezik, s állítólag meg is szerezhető, s nagyon pontosan le is lehet mérni az értékét (forintban): az apát és a Vespát. Ott van a szépen, halkan elmesélt sztoriban minden, amiért azt szeretné az ember, hogy a föld összes ilyen kisfiúja megtalálja, amit keres, látjuk az ártatlanság kőharapó erejét. Engem ilyenkor nem túlságosan érdekel, hogyan kell megfejteni azt a képet, amikor egy távcsöves puska célkeresztjében motorozik a gyermek - ne már! S nekem az is tök mindegy, hogy szelíd motorosunk épp a Szelíd motorosok előtt lengeti a kalapját, vagy kiszól a vászonról kora áldatlan társadalmi viszonyairól (mert ha ezt tenné, illene mondania is valamit).

Nos, mindösszességében a Vespát jó nézni. De amit látunk, mégis felemás: Groó Diana magával ragadón mutatja meg az ártatlant, s magát az ártatlanságot is, de azonnal művészi munkához lát, amikor ártót orront, ha sanyargatni lát.