Nehéz manapság Die Hard-filmnek lenni, különösen Magyarországon. Egy ilyen ismert széria újabb epizódja ugyanis már önmagában hatalmas elvárásokkal néz szembe, ám ha ehhez még hozzávesszük az útlezárásokba botló magyar autósok fohászát ("Remélem, legalább jó film lesz…"), a mérce hirtelen sokkal magasabbra ugrik. Megnyugtatásul előrejelzem: nem lett rossz.
John McClane (Bruce Willis), a nyugdíjas korú , ám még mindig aktív zsaru felkerekedik, hogy Moszkvában bűnlajstromát folyton növelő fiát, Jacket (Jai Courtney) jó útra térítse és hazarángassa. Hamar kiderül azonban, hogy a tékozló fiú valójában a CIA embere, akit azért küldtek az orosz fővárosba, hogy egy politikai fogoly megmentésével perdöntő bizonyítékot szerezzen egy befolyásos politikus ellen. A csupán néhány perces felütés után rögtön fel is robban néhány bomba, és az örök bajvonzó McClane ott találja magát egy éles szituáció kellős közepén az ő egyetlen – és felettébb pimasz – fiával.
A történet tehát ezúttal is rendkívül egyszerű, annak ellenére is, hogy néhány csavart azért tartogat még a következő szűk másfél órára Roderick Thorp és Skip Woods forgatókönyve. Na de kérem, mégis ki néz Die Hard-filmet annak történetéért? A lényeg úgyis a robbantásokban, lövöldözésekben, egyéb látványos akciókban és frappáns (vagy épp csak annak szánt) beszólásokban keresendő, melyekkel John Moore rendező meglehetősen ügyesen bánik.
És hogy mi történik két robbantás között a filmben? Elsősorban főhősünk apaszerepének és időskorának hangsúlyozása, annak minden velejárójával. A fia által eleinte csak régimódi tatának tartott McClane egyrészt valóban többet érzelgősködik, mint korábban bármikor, ám ugyanakkor rutinos vén rókaként veti be fortélyait fia oldalán, aki idővel rájön, hogy van mit tanulnia az öregtől. A dologban a legérdekesebb a film végkicsengése, mely az új generáció térhódítása helyett sokkal inkább hangsúlyozza az idősebb akciósztárok dicsőségét, illetve azt, hogy ezek a zöldfülű újoncok mennyire amatőrök hozzájuk képest.
Persze el lehetne jutni ezen a vonalon egészen addig, hogy ez a szembeállítás valójában a régi és új akciófilmek ütköztetését hivatott szolgálni, de úgy gondolom, ebbe jobb nem belemenni. Méghozzá egyrészt azért, mert néhány ponton akár erőltetettnek is tűnhetnének a párhuzamok, másrészt pedig azért, mert a Die Hard – Drágább, mint az életed maga is egy a mai trendeknek megfelelő lőporos hordók közül, melyben hőseink szívtelenebbül és agyatlanabbul gázolnak át ellenfeleiken, mint néhány évtizeddel ezelőtti társaik.
Gyenge pontok természetesen még emellett is bőven akadnak a filmben, ám a titokzatos "274-es anyag" – mely megszünteti a radioaktív sugárzást – bevetése csakúgy, mint McClane sztereotipikusan bunkó, Európát egyáltalán nem ismerő amerikaiaskodása – mely folytán összekeveri Csernobilt Charleville-lel – maximum ideiglenesen lohasztják le azt a mosolyt, melyet az előző részek megidézésére hivatott beállítások és egyéb apró gagek csaltak korábban az arcunkra.
A Die Hard-széria ötödik epizódja tehát egyáltalán nem rossz film, csak tudni kell a helyén kezelni. Tudatosítani kell, hogy Jai Courtney nem egy Samuel L. Jackson (Willis partnere a harmadik részben), mint ahogy John Moore sem John McTiernan (az első és harmadik rész rendezője), és máris jobban áll a film szénája. Ja, és ha már itt tartunk: készüljünk fel arra is, hogy nekünk, magyaroknak, Budapest soha nem lesz Moszkva, mint ahogy McClane-t sem egy nemtörődöm orosz zsoldos üti el majdnem az egyik jelenetben, hanem a mi Ganxsta Zolee-nk. Ha minderre felkészültünk, akkor irány a mozi!
Értékelés: 7/10
