Az Utóélet a szó minden értelmében szellemes film, melyben a halála után az élők közt „ragadt” lelkészt neurotikus fia próbálja meg átsegíteni a végső nyugalomba, miközben szinte észrevétlenül felnőtté érik. Zomborácz Virág első nagyjátékfilmje eredeti hangütésű debütálás.
A forgatókönyv első változatát Zomborácz még 2008-ban adta be a Színház- és Filmművészeti Egyetemre diplomamunkájának témájául. Az öt évi előkészítés után, a Filmalap forgatókönyv-fejlesztői csoportjának és nemzetközi workshopoknak köszönhetően végső formát öltött film idén nyáron debütált Karlovy Varyban az elsőfilmes szekció East of the West programjában. A film két sikeres vetítés után jó visszhangot kapott a nemzetközi sajtótótól, és az első hazai kritikák is többnyire pozitívak.
Az Utóélet sikerének garanciája az univerzális történet, amit feldolgoz, és az a mód, ahogyan teszi. A film főszereplője a húszas évei közepén járó, neurotikus szorongásban szenvedő Mózes. Lelkész édesapja túlzott elvárásokat támaszt a frusztrált fiúval szemben, a pszichiátriai osztályról elhozva sem fogadja meg az orvos tanácsait, továbbra is irányítani akarja gyermeke életét. A lelkész váratlan halála után Mózes megszabadul a tehertől, végre maga dönthet sorsáról. Azaz dönthetne, ha apja kísértete nem üldözné, ha szellemként nem tűnne fel időről időre a szeme előtt. A fiú arra gondol, apjának valami „befejezetlen dolga maradt” az élők világában, ezért megpróbál segíteni rajta: átveszi félbehagyott lelkipásztori feladatait, aminek következménye sok komikus és tragikomikus helyzet. A fiú egy szellemszakértő autószerelőtől kér tanácsokat, a gyülekezet dolgában pedig apja legkevésbé sem apácai életmódot folytató, szenvedélybeteg asszisztense támogatja. Gyámoltalanul befelé forduló, de megnyílni vágyó, szerethető főhősünk mindeközben valójában önmagán segít. Az abszurd helyzetből kibontakozó, helyenként kiszámítható cselekmény vezetése a film végéig feszes, csak a lezárásnál torpan meg egy kicsit, ahol a néző talán még várt volna valamire − a hiányérzetet az üzenetként értelmezhető, nyolcvanas évekbeli popsláger (Heaven is a place on earth) sem oszlatja el maradéktalanul.
A megfelelési kényszer, a gyász, a felnőtté válás folyamatának egyetemes kérdései szokatlan köntöst kapnak: a film nem sorolható be egyértelműen egyetlen műfaji keretbe sem, inkább több zsáner szerzői kézjegyekkel ellátott hibridje. A dráma megjelölés nem releváns, az Utóélet hangütése a drámákénál oldottabb, cselekménye pedig − különösen a minimalista, esztétizáló drámatípuséhoz képest − jóval mozgalmasabb. A film alapvetően a helyzetkomikumra épít – a humor fő forrása a lelkész szellemként való megjelenése a legváratlanabb szituációkban –, de összetettsége miatt vígjátékként sem értelmezhető. Ugyanakkor az abszurd párbeszédek és szituációk humora olykor tragikomikussá teszi a történetet, a megszokott kelet-európai valóság keretében ábrázolt szokatlan jelenségek pedig már-már groteszk hatást keltenek.
Valóság és fantasztikum, komikum és tragikum létezik egymás mellett a filmben úgy, hogy szembenállásuk mindvégig feloldatlan marad. Ez a keserédes világ a főszereplő szorongásából bontakozik ki: Mózes története ugyan komoly, ám a körülmények szinte abszurdak. A film hibátlanul beállított, evokatív kompozíciói Pohárnok Gergely operatőri munkáját dicsérik, a jól megválasztott helyszínek is erősítik a sajátos atmoszférát. Ebben a különös világban a karakterek gyakran karikatúraként értelmezhetők − gondolhatunk itt akár Janka nagynéni vagy a spiritiszta teátrális alakjára. A szomorkásan szórakoztató film végeredményben eredeti hangütésű coming of age történetté áll össze, mely sikeresen vegyít ellentétes esztétikai minőségeket.
Pontszám: 9/10
