ezdjük egy otrombaságában is előzékeny általánosítással: ha a szelíd szavú olvasó szabad akaratából követi az Autobotok és az Álcák gigászi küzdelmét, akkor szinte bizonyosan kihagyhatja az Apám zenéje megtekintését. Ám ha az Eterna lemezborítóiról rémlik még neki Otmar Suitner neve, s ha vonzódik a komótos tempójú szentimentalizmushoz, úgy indokolt megismerkednie az agg karmester és természetes fia, a dokumentumfilmes Heitzmann történetével.
Kelet és Nyugat, feleség és szerető, karrier és család - e kettősségek között ingázott pályafutása során a 2007-es film főalakja, az idén 87 esztendős Otmar Suitner, akit Parkinson-kórja, a pontos taktírozást ellehetetlenítő kézremegése majd' két évtizede leparancsolt a karmesteri dobogóról. Az osztrák művész a hatvanas évektől kezdve - a Trabantok és úszóbajnoknők sorozatgyártása mellett - a komolyzene terén is vezető szerepre törekvő NDK egyik büszkesége volt: előbb az évszázados hagyományú Staatskapelle Dresden ("a német haza legbecsesebb és legtökéletesebb hangszere", mint Wagner ítélte), majd 1990-ig a Berlini Állami Opera zenei vezetőjeként működött. A kecskeszakállas Walter Ulbricht kezéből átvehette a legmagasabb kulturális kitüntetést, s szabadon utazhatott Nyugatra, amit kívüle (mint azt a visszamerengő karmester maga elősorolja) jószerével csak Brecht özvegye és a nagy rendező, Walter Felsenstein tehetett meg. Így vendégeskedhetett - persze váltig ügynöki megfigyelés alatt - Bayreuthban és Nyugat-Berlinben is, s egyszersmind megismerkedhetett e dokumentumfilm rendezőjének majdani édesanyjával, akiből azután a karmester örökös nyugati kedvese vált.
Az NDK kultúrpolitikája és Suitner korántsem átlagos, bár kivételesnek azért nem tekinthető szerelmi élete egyaránt érdekes, lassúdad kifejtésében is figyelemre méltó témának bizonyul, ám a teljesen hagyományos eszközökkel építkező film középpontjába mégis a két férfi, apa és fia összehangolódása kerül. Az archív koncertfelvételeken és a jelen idejű interjúszituációban egyaránt a zene iránt táplált szenvedélyét bizonyító, mondhatni kizárólag a zenének élő karmester és a hétvégi papával mélyebben csak most, első - s máig egyetlen - filmje révén és ürügyén megismerkedő rendező, a külsejében a lapunk olvasói által is kedvelt jeles történészt, Zeidler Miklóst idéző Igor Heitzmann közeledése nem nélkülözi a megható pillanatokat. A felnőtt fiának a helyes pálcatartást tanítgató, s közben a Figaro házasságának nyitányát öntevékenyen elgurgulázó aggastyán jelenete, majd a fiú kérésére elvállalt utolsó karmesteri ténykedés, a kedvenc szimfónia (az Esz-dúr, ugyancsak Mozarttól) próbája könnyen felébresztheti szunnyadó hajlamunkat az elérzékenyülésre. A dirigálás csodáját láthattuk már szebben tupírozva (gondoljunk csak a Kis karmesterre vagy épp Herbert von Karajan videofelvételeire), a karmester és a politika veszedelmes viszonyának analízisét is elvégezték már magasabb fokon, ám az idős karmester búcsúzkodásának látványát okvetlenül e portréfilmből fogjuk megjegyezni magunknak.
