Az idei cannes-i repertoárba is beválogatott Mary Shelley-parafrázis látszólag Mundruczó Kornél színházi produkciói filmes újrahasznosításainak egyike. Az eredetit, a két évvel ezelőtti POSZT-on (Pécsi Országos Színházi Találkozó) díjazott Frankenstein-tervet bő plasztikázás után ültette vászonra, ráadásul úgy, hogy eddigi életművének fő stílusjegyeit is belesűrítette filmjébe. Minden itt van, amit az Afta óta megszoktunk tőle, éppen csak Tóth Orsi hiányzik.

A film méltatása előtt az egykori színházi darabról is érdemes pár szót ejteni. A Bíró Yvette-tel közösen jegyzett műben csak „lágy feltételes módban” követte az eredeti Frankenstein-mítoszt. A darab ízig-vérig az életmű részeként értelmezhető; a minimalista, lepusztult, raklapokból összerakott szobabelsőket torz személyiségek töltötték be. Az Afta (2001), a Szép napok (2002) és a Delta (2008) csontig hatoló hideg szenvtelensége nem csak visszaköszönt, de be is szólt közönségének. Legfőképpen a Rába Roland által megformált filmrendező alakjában, aki durva kiszólásokkal tarkítva alázta castingjának tagjait és kollégáit. Erre a szereplőválogatásra egyszer csak betoppant egy kifejezéstelen arcú fiú (Frecska Rudolf), akit játszani hívott a cinikus direktor, s ennek eredménye lett az első haláleset.

Az első tragédia után a darab színtere átsodródott a „laborba”, a félig garzon kinézetű kuplerájba, ahol Derzsi János és élettársa, a darab valódi főszereplője, Monori Lili mozgatták a szálakat. A vérfertőző tragédiából persze csak a vérfürdő jelentett kiutat: a rendező a húsba hatoló színpadias realitás mellett a szörny ontológiájának bemutatását is célul tűzte, amit televíziókkal és kamerákkal felfegyverzett vizuális eszközökkel, illetve a színészek (kiemelkedően Monori Lili) filmszerű játékával ért el. Egy-két elcsépelt szimbólum (almák és órák) ellenére, Mundruczó erőszakos szimfóniája mellett radikális üzenetet is továbbított; nincs nála se jó, se rossz, hiába pusztítanánk el vagy ölne meg minket teremtményünk, saját lelkünk mindenképpen halálra ítéltetett. Szerinte a magunk által létrehozott szörnyetegnek mindenképpen léteznie kell. Ám a teremtőt nem pontosan definiálta a darab, Frankenstein gróf alteregója éppúgy lehetett a „csonka” család, mint a rendező is.

Mundruczó aztán majd’ két év alatt sokat érlelte e ötletét, darabjának filmi átfordítására rendesen megnyirbálta az alapokat és a hangsúlyokat is áthelyezte. Az első változás az, hogy a játékából semmit nem vesztett Monori Lili anyaalakját a mindent mozgató középponti figurából mellékszereplői sorba süllyesztette. Így több idő jut a rendező karakterének, drámájának, amit Rába Roland helyett maga Mundruczó Kornél formál meg. Az új filmjére készülő direktor egy kissé elhagyatott, volt Ifiparkos, gangos házat bérel új művének castingjára. Sorra jönnek is a jelentkezők, a más filmekből jól ismert szereplőválogatós közhelyek abszurd humorban köszönnek vissza. A házban élő egyetlen család az Anya, aki élettársával (Székely B. Miklós), annak lányával és még egy fogadott lánnyal, Magdával (Csíkos Kitty) lakik itt. Feltűnik a főszereplő-figura, Rudi (Frecska Rudolf) és ismét a rendező játéka hívja elő belőle az óvatlan gyilkost. A rendező olyasmivel szembesül, amit eddig nem tapasztalt: érzi, hogy valamiért hozzá tartozik a fiú. A filmben fokozatosan derül ki, mi a szereplők egymáshoz való viszonya, direktor és „kreatúrájának” kapcsolata.

Mundruczó Frankenstein-dekonstrukciója nem működik túl bonyolultan. Mary Shelley szörnye nemcsak a számkivetettség és a kíváncsi ember (modern Prométheusz) szimbóluma, hanem a természetet legyőzni akaró ember drámája is. A rendező-teremtő alak igazából saját maga elől menekül, démonjaival akarna leszámolni. Egyik ilyen kísértete, tinédzserkori botlása a gyermek, a kreatúra, aki visszatér az intézetből, hogy „megtalálja” apját és új életet kezdjen (házasodjon) – ez a vonal csak részben volt benne a színpadi műben.

A regényből ismert archetípusokat, a tipikus fordulatokat szinte felhördülve fedezhetjük fel, ilyen esetlen jelenet az eredetiben áramütéstől feléledő teremtmény mundruczói első megjelenése: a szimmetrikus nagytotálban látjuk a főszereplő fiút, ahogy a pesti Fiumei úti sírkert Feltámadunk felirata alatt áll, majd felszáll a villamosra. Azok, akik az ilyesféle visszacsatolásokat könnyen megemésztik, néhol kissé unalmasnak is fogják találni a Szelíd teremtést. Sebaj, ők eltűnődhetnek azon, hogy vajon a szerző kreatúrája mennyire van egységben életműve fő karaktereivel. Az Afta Gyémántja és a Szép napok Pétere (Polgár Tamás) csak erőszakosságukkal, a Delta kommunikációt vesztett Mihailja (Lajkó Félix) pedig testbeszédével képes kifejezni szerelmi érzéseit. Mégis mindannyian elveszítették azt, ami az utolsó mentőöve volt megmerevedett életüknek. Ám míg Gyémánt és Péter csak kísérletet tettek, hogy elnyerjék a megbocsájtást, addig a Delta főhősét az emberi értékítéletek pusztították el (mert saját testvérébe szeret bele). A Frankenstein-terv teremtménye éppolyan állami gondozott, mint Péter, és a gyökereit keresi, mint Mihail. Rudi boldogság után vágyó fiú, akinek csak néha elejtett szavai súgják meg, mit akar: társat, szülőket, ami eddig nem adatott meg. De a véletlen gyilkosságok, a bosszúszomj és a felelőtlen apa miatt ez nem is valósul meg. Míg az előtanulmánynak is felfogható színdarabban a mindent mozgató Anya cinikus világa és Magda (ott Wéber Kata játszotta) kiutat jelentő figurája erőteljes mozgatói voltak a darabnak, addig furcsa módon Mundruczó a filmben a teremtő-karakterre, „Viktor Frankensteinre”, vagyis saját magára koncentrál: a film utolsó harmadában saját magát, a felelősséget nem vállaló rendezőt mutatja be.

Miután Rudi végez a rendező „szerelmével” (az Anyával), elveszíti az egyetlen embert, aki megértette (Magda) és ezzel az esélyt az új életre; a rendező a piacok forgatagában kutat utána (a film városképei zavarba ejtőek, a külvárosi embertömegek kreatúrái között elveszik a fiú, azt sugallva, mintha mi is eleven szörnyek lennénk). Rudi szinte észrevétlenül emelkedik ki a tömegből, eleinte ellenkezik, de a rendező végül magával viszi gyermekkori emlékeinek helyszínére, az Alpokba. Az alkotók így egy huszárvágással szinte kifordítják az eredeti történetet, ám a felmerülő változással már nem foglalkoznak és a kérdések közepette vágják el a filmet. Nem tudjuk meg, hogy a végső tragédiában elkezdődik-e valami, a rendező visszamegy-e gondját viselni fiának, vagy magára hagyva, eltemeti emlékeibe zárva.

Sajnos a film dramaturgiájából adódóan a színészi alakítások néhol elsikkadnak. A saját magát alakító Mundruczó színészi kvalitásai ellenére is sokszor erőtlen és eltörpül Monori Lili nagyszerű játéka és Frecska Rudolf monoton arca mellett. Az élettársat alakító Székely B. Miklósnak csak nyúlfarknyi időt hagy a film, hogy beleélje magát karakterébe. A Magdát játszó tatabányai diáklány, Csíkos Kitty visszafogott alakja viszont legalább olyan hatásos, mint a Sátántangó Estikéjének Bók Erikája: egyszerre kifejező, tragikus, drámai, ahogy jellemzik; sorsa van, lehet nézni. Ennek ellenére mégsem tudja teljesen helyettesíteni a rendező (örökké megerőszakolt) múzsáját, Tóth Orsi szárnyát vesztett angyal-karakterét.

Mégis ezek apróbb hibáknak tűnnek amellett, hogy a Szelíd teremtés a mundruczói életmű több ágát is eredményesen egyesíti: a minimalista, lélektani drámáit (pl. Szép napok), a természeti-bibliai-archaizáló tragédiáival (Delta) és a színházi mítosz-dekonstrukciós (Nibelung-lakópark) kísérleteivel. A döcögősségek és esetlegességek ellenére elmondható, hogy a legtisztább mundruczói filmet kapjuk meg ezzel a frankensteini átköltéssel. A motívumok, a dramaturgia mellett önelemzés is ez a mű. A kétértelmű befejezés pedig inkább csak azt jelzi, hogy a rendező itt tudja legkeserűbben kimondani állandó szentenciáját: nincs mentség és nem lehet újrázni.