Tudtam, mit veszek, amikor négyszáz forintért befizettem magam A függetlenség napjára, de kíváncsi voltam arra a filmre, amely az idei nyár legnagyobb kasszasikere volt az Államokban. Meg aztán az is izgatott, hogyan kell egy mai világvége sztorit elképzelni. A kiinduló sémát régóta ismerjük - idegenbolygó-lakók támadják meg a Földet -, de ezúttal más a folytatás: itt az emberiség - az emberi nem (!) - a tét, és a rohadtak ellen minden nemzet, etnikum, fajta meg vallás összefog (az amerikaiak vezetésével). A védekezés ugyan rém nehéz dolog, mert későn kapcsoltak, de mivel maga az Elnök vezeti a repülő századot, no meg egy fekete a kulcsfontosságú gépet és egy New York-i komputerbuzi hozza a megoldást - a vég nem lehet kérdéses. Hát mit mondjak, az emberiség összefogása mint az amerikai patriotizmus vívmánya - ez volt a legjobb húzás az egészben: a szocreál fénykorában sem láttam ilyen szuper módon felturbózott propagandafilmet. A trükk csak az, hogy ez a történet nem akar gyűlölködni, nem a ruszkik, arabok stb. ellen megy a játék. Védekezünk - az életünk a tét, épp ezért jól megbombázzuk, falhoz kenjük őket, meg minden. És doboghat a csillagos lobogótól a szív. Ilyet is csak egy német tud csinálni, gondoltam. Ronald Emmerich ugyanúgy jobb katasztrófafilmet forgatott, mint ahogy egy időben a legjobb cowboyfilmeket olaszok csinálták. (Emlékszünk még Sergio Leone Volt egyszer egy vadnyugat című elégiájára?) Ez meg a másik, ami izgatott: hogyan tud valaki pár éves vendégeskedés után amerikaibb lenni, mint az őshonos hollywoodiak? Hát így. Gondolom, jobban tudta, hogyan égett Drezda annak idején - merthogy most így ég a filmben New York meg Los Angeles legalábbis, mint vizuális effektus, páratlan hitelességgel... Amihez a stuttgarti filmiskola komputeranimációs osztályát is kivitte, segítsenek már be neki egy kicsit. Ebbe a filmbe az összes archetipikus közhelyet összegyűjtötték az alkotók, legalább háromszor vallanak szerelmet, egyszer esküvőznek, pap, kutya, kisgyerek van, az űrbeliek nyálkás rondaságok - majdnem kiestem a zsöllyémből, amikor életre kelt az egyik foglyul ejtett. Ja, és itt látható a sok-sok ufómese igazija: ne ám csak az X-aktákban találkozzunk velük, van itt egy pilóta, akit foglyul is ejtettek, szegényt dilisnek is nyilvánította a hadsereg, merthogy kifecsegte volna a nagy titkot, a végén ő az igazi hős. És látni a szupertitkos földalatti, katonai laboratóriumot is, ahol ezekkel az ufós emberekkel kísérleteznek. Előbb-utóbb úgy is meg fognak minket támadni, hivatalosan ugyan még tagadják, hogy itt keringenek köröttünk, aztán majd hiába sírnak... Legalábbis ezt sugallja a film: ha időben készülünk fel a Nagy Támadásra, fix, hogy győzünk. Kár, hogy ez a nyerő szám. Mikor az E.T. megjelent, akkor az volt a szöveg, hogy az űrbeli lények lehetnek kedvesek és ártalmatlanok. Igaz, akkor voltak földbeli ellenségek. Most, hogy kifeküdt a Nagy Ellenfél, hát persze, hogy kell egy űrbéli. Elég, ha annak örülünk, hogy nem kell valakire gyűlölködni. Legfeljebb mesefigurákra, az űrbeli lényekre. A rendező azt nyilatkozta, hogy a film alkotása közben többször is tesztelte a közönséget, velük együtt nézte az éppen elkészült variánst, és újra meg újra javított, ahol nem érezte a publikum feszültségét. Egyetlen pont volt biztos siker: amikor a Fehér Házba becsap az űrbeli lángcsóva. Ezen azért elcsodálkoztam. Miért?
