Mivel már tele volt a hócipőm a sok gépstukkerrel meg paradicsomlével, kíváncsi voltam, mi történik ma egy igazi európai moziban. Amúgy is azt olvasom, hogy feltámadóban van, a nézőszám megduplázódott, a Polygram cégért például - amely filmet is forgalmaz - őrült verseny folyt. (Tízmilliárdért kelt el...) Szóval beültem az Az ikrek visszavágnak című angol filmre. Kevin Allen rendező amolyan életformafilmet forgatott: milyen az élet a társadalom alsó ötödében. Lerobbant walesi kisváros, csóró népek - lakókocsiban laknak -, a lány bájos prosti, nagypapa csatahajókat ragasztgat - mondanám, kapreál. Mondanám, ha nem lenne egészen más. Először is csúnyán beszélnek - hogyan dumáljanak az angol prolik? - aztán fekete komédiának van eladva a történet, mert valami apróságból egy sorozat hulla kerekedik, s közben - ha van hozzá kedved - akár röhöghetsz is. Az ikrek (nem igazán azok, csak a kisvárosban így becézik őket) mindenféle balhéban benne vannak: kocsikat lopnak, a helyi krikettpályán száguldoznak körbe-körbe, miközben megy a meccs, füvet szívnak, és persze ők fogják kinyírni a helybéli nagyságot, a tetőfedő cég rókalelkű főnökét. Nagypapa ugyanis lezuhant a tetőről, és a rókalelkű nem akar kártérítést fizetni. Az ikrek bosszút forralnak.
A film ugyan körkép erről a prolitenyészetről, de azért e képeskönyv a bosszúsorozat cselekményére van felfűzve. Így a film apró - kegyetlen-mulatságos, véres-abszurd - jelenetek sora, kicsit Tarantinótól (Ponyvaregény), meg a híressé vált kultuszfilmből a Trainspottingból lopva. Mondok egy példát: a fiúk első bosszúja, hogy mikor a rókalelkű bárjában a fő szám, a csodanő énekel, valami folyni kezd a hátára a díszletből, a nóta megy tovább, a közönség csápol, viszont a csepegés nem áll el - aztán leszakad a hátsó függöny - kiderül, hogy az ikrek pisilik a nőci hátát. Hát ilyen a többi is, csak véresebb.
A rendező e zagyva kulimászból egyetlen jó ponttal mászik ki: a srácok (az ikrek) ugyan kinyírják a rókalelkűt - és még egy pár fickót -, de csak úgy, heccből: nemcsak lelkiismeret-furdalásuk nincs, de a néző sem tud rájuk haragudni. Ami új dolog. Azt már megszoktuk, hogy a jók elnyerik méltó büntetésüket, és a rosszak jutalmukat, de hogy se büntetés, se jutalom ne legyen, sőt, hogy ne is várj ilyesmit - azt a kor leheli a vászonra. Mintha azt akarná mondani, hogy ma már kikapcsoltak mindenféle normát, te is meg vagy zavarodva, eszed ágába se jut ítélkezni, csak bámészkodsz, hogy mik vannak, ahol is ki-ki azt csinál, amit akar. Mert ezek az értelmi fogyatékos szereplők legfeljebb azon erőlködnek, hogy valahogy jó legyen a balhé.
A rendező viszont azon erőlködik, hogy más legyen, mint mintaképei. Így aztán nemcsak az izzadságszag érződik a mozin, hanem idegesítő az egész: a nyolcvankettedik bazdmegnél már befogtam a fülem - és akkor még csak a film elején jártunk. Viszont - tán akaratlanul - betekinthettem az élet sűrűjébe a Thatcher utáni Angliában: hááát, a Blair-fiúnak lesz dolga. Nagyon le van pusztulva ez a táj - házak, emberek, életformák, lelkek, sőt a nyelv is - mintha özönvíz után lennénk. Bár lehet, hogy a film itt is túloz, ettől a kezdő rendezőtől még ez is kitelik. Vagy csak majmolja az elitmoziban most menő toprongykultúrát.
Szóval csak akkor nézd meg, ha van füldugód. Azzal elviselhető.
