Már Ejzenstein is megmondta: Maupassant-t adaptálni, ha nem is fáklyásmenet, de mininum magaslabda, hiszen a francia író filmszerű stílusa, montázsszerű mondatai egyenesen a vászonra kívánkoznak. Maupassant második regénye, A szépfiú ráadásul témájában nem is lehetne manapság aktuálisabb: főhőse Georges Duroy, aki kinézetével, vagy ha úgy tetszik, imidzsével csinál magának karriert.
Duroy a kor szülötte, a 19. század végi Párizsé, ahol az elegáns fűzők, az élre vasalt frakkok, és a pompás paloták színfalai mögött a politika, a szex és a hatalom végeláthatatlan cselvetései zajlanak. Látszattársadalom ez, ahol a külső, a hírnév, vagy éppen a közvélemény nagyobb súllyal esik latba, mintsem a belső tartás, az intelligencia vagy az erény. Duroy eleinte csupán egy nagyravágyó „senki”, egy naiv szépfiú, aki azonban hamar a Francia Élet nevű politikai napilapnál találja magát, ahol a társasági élet titkaiba, majd a politika és a gazdaság háttéréletébe is bepillanthat, mivel biztosan halad felfelé a szerkesztőségi langlétrán. Teszi mindezt úgy, hogy állandó szeretője, Clotilde mellett szerkesztőtársa feleségével, Madeleine-nel, majd a lap vezetőjének, Warren úrnak a feleségével kerül közelebbi kapcsolatba. Duroy útját a nők egyengetik, a volt katonafiút beletanítják az újságírás, és a szociális viselkedés rejtelmeibe. Maupassant főhőse azonban nem csak egy üres, ostoba szépfiú: Duroy igazi self-made man, aki kiapadhatatlan ambíciójával amorális csábítóként, ha nem is eszes, de valamennyire ravasz manipulátorként teremti újjá magát egy szerepjátszásra épülő társadalomban.
Maupassant regénye élesen ragadja meg korának hangulatát és társadalmának visszáságait, s már-már pesszimista cinizmusba hajló gúnnyal karikírozza ki azt – ám nemcsak egy társadalmi berendezkedésen, hanem az emberi természet kisszerűségein is köszörüli pengeéles iróniáját. Ezzel pedig olyan távolságtartást teremt, hogy az olvasó – még ha azonosul is az ellentmondásos jellemként megrajzolt Duroy-jal – díszpáholyból figyelheti az emberi színjátékok kibontakozását, az ember legbenső természetéhez tartozó szerepjátszást, és következményeit. A 2012-es filmverzióból azonban pont ez az üde irónia, ez az éleslátó kritikai szellem hiányzik. Nem csak a humort, hanem a jellemek kisszerűsége felett ironizáló attitűdöt is kiradírozták az adaptáció során. A filmverzió ugyanis nem is annyira Duroy társadalmi előmenetelére, a mindenen átgázoló ambíció tragikomédiájára fókuszál, mint inkább a Veszedelmes viszonyokra hajazó szerelmi sokszögre.
Kétségtelen, hogy egy regényből nem lehet minden részletet belegyömöszölni a forgatókönyvbe, ám Rachel Bennette most úgy döntött, ő minél több dolgot minél kevésbé kidolgozva passzíroz bele, hogy a kétórás játékidő folyamán gyorsan átvágtassunk az események sokaságán, mintha csak egy lóversenyen lennénk. A néző ezért egy pillanatig se unatkozhat a Budapesten forgatott filmen, csak kapkodja a fejét a szépen díszített enteriőrökben és az Andrássy úton vagy az Opera lábánál zajlódó szerelmi évődéseken, hatalmi harcokon, gyors fordulatokon. A részleteket bedaráló tempónak persze a pszichológiailag kidolgozott és motivált jellemek, a fondorlatosan, titokzatosan szőtt cselvetések is áldozatul esnek. A nagy rohanásban nincs idő elmélázni olyan dolgokon, amiket Maupassant aprólékosan, finoman adagolt regényében: a halál mindenhova begyűrköző jelenlétén (ami még Duroy szemében is relativizálja ezt a kicsinyes, de nagy tétekben játszott hatalmi harcot), az igazság szócsöveként beállított sajtó hazugságain, a politikai machinációk működésén, vagy éppen a párkapcsolatok hatalmi harcainak húsbavágó sakklépésein.
Mindehelyett kapunk egy impozáns sztárgárdát, akiknek feledtetni kellene a forgatókönyv sekélyességét. Fura, de a lassan szerepeiben is felnőtté érő Christina Riccinek sikerül ez legjobban, aki kiválóan hozza a Duroy-ba annak minden jellemhibája ellenére is szerelmes Clotilde karakterét. Uma Thurman a kötelezőt teljesíti a rejtélyes szőke Madeleine, azaz Duroy felesége szerepkörében, de mivel ebben a közegben folyton a színésznő Veszedelmes viszonyokbeli szerepe kísért deja vu-ként, kissé nehéz elhinni neki a titokzatos asszony karakterét. Szegény Kristin Scott Thomas nyúlfarknyi szerepe pedig nem több, mint egy öreg hisztérikáé – idáig silányították a könyvben lelkiismeretével, vallásosságával és mérhetetlen nagy szerelmi hevületével küzdő középkorú főszerkesztő-feleség karakterét. És hát Pattinson... az ő szerepe talán túlságosan is beleillik a sztárszínész imidzsébe, és ezért pont azt az ironikus távolságtartást nem tudja hozzárakni a nőcsábász-szépfiú szerepéhez, ami a filmből is hiányzik.
De meg kell hagyni, hogy a Bel Ami nem a Cosmopolisban már valamelyest bizonyító Pattinsonon bukik el: az egydimenziós, „buta szépfiúvá” silányított Duroy szerepében senki sem tudott volna remekelni. Merthogy a filmverzióban Duroy tényleg csak buta, aki ráadásul csábításait is inkább férfitársai feletti bosszúként ejti meg, mintsem a társadalmi előmenetel, a gazdagság vagy a tisztelet utáni vágyból. A Bel Ami végeredményben olyan, mint főhőse: üres és szép, aminek még Maupassant nyomán sincs semmilyen magvas mondanivalója, ugyanakkor a Veszedelmes viszonyok szerelem-analíziséhez képest végtelenül ártatlan is marad. Ahogy Clotilde mondja Duroy-ról a fináléban, a Bel Ami végeredményben „csak egy újabb önző és brutális férfi” története. De akkor miért is kéne, hogy érdekeljen minket?
